Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

hogy Széchenyi akadémiai megnyilatkozása nem az ingerlett kedélyek csillapítását és a félreértések megszüntetését szolgálja; sőt azt a hitet kelti, hogy a magyar nemzet legnagyobb részét átszövő összeesküvés létezik a hazaiak szláv és német nyelvének kiirtására. Megismételte a liberálisok ama meggyőződését, hogy a nemzetiség biztosítása és terjesztése kizárólag értelmi felsőbbség útján nem eszközölhető. Felszólította Széchenyit, hogy a nemzet legnagyobb része ellen emelt vádjait azok nagyságához és panasza terjedelméhez mért súlyú tényekkel bizonyítsa be. Kossuth pár nappal később mindezt megtoldotta. Elismerte, hogy Széchenyi beszédében „igen sok jó és sok igaz van", ám ezek szerinte mind közhelyek. A magyar nyelv erőszakolásának vádját, mivel a nemzet nem tett többet, mint amennyire joga volt, és a jogszerűségen túlmenő kényszerítést szerinte — Magyarország minden törvényhatósága és gondolkodó embere rosszallja, légből kapottnak, a pánszláv és nagy-illír jelenségek tagadását „veszélyes önámításnak" nyilvánította. Kárhoztatta Széchenyi igaztalan „catilinariaját", mert engesztelhetetlenné teszi azokat a szlávokat és németeket, akik eddig is hitték, hogy nyelvüket a magyar erővel akarja a magánéletből kiszorítani; fegyvert ad azok kezébe, akiknek mozgalmaihoz csak ürügy a magyarság terjesztése; és elülteti a kétkedést azokban, akik még bíztak a magyarokban. Később még számosan, így Záborszky Alajos, gróf Zichy Hermann, gróf Vay Dániel és gróf Pejachevich János vonultak fel a Hírlap, Szontagh Gusztáv pedig a Jelenkor hasábjain a liberális nacionalizmus és - részben — a reformerek egységének védelmére, a vitába azonban nem hoztak lényegesen új elemeket, csak a már többször elhangzott érveket ismételgették. Széchenyi 1843 januárjában jelentkezett első írásával a Jelenkorban, ezzel hosszú hónapokig tartó sajtóháború bontakozott ki közte és a nemesi liberálisok, mindenekelőtt Kossuth között. Kossuth annak idején egyebek mellett azért kapta a megrovást Széchenyitől, mert minden visszás jelenséget a társadalmi rend számlájára írt. Széchenyi viszont most minden, bármilyen jellegű féktelenséget és rendbontást Kossuthtól és „terrorista" pártjától eredeztetett azon az alapon, hogy izgatásuk szabadít fel minden rossz ösztönt és energiát. A nemzetiségi kérdésre csak később tért vissza; Kossuth ellenvádjait először szóáradattal hárította el: csupán azt hajtogatta, hogy a Hírlap szerkesztője és társai - felcsigázva az illírügytől - minden zugban „északi medvét" látnak káprázó szemeik előtt, és arra szólította Kossuthot, hogy szálljon le önmaga túlbecsülésének magas paripájáról. Azután, anélkül, hogy megtagadta volna akadémiai állásfoglalását, kiegészítéssel enyhítette azt. Kijelentette: a törvény szent, az ellene vétőt a végrehajtó hatalomnak sújtania kell; nem menti fel a szlávokat és a többieket az alól, hogy nincs elég méltánylatuk és józan felfogásuk saját érdeküket a magyar nemzetével egybeforrasztani, mégis változatlanul hiszi, hogy „az engesztelő modor" előbb vezet célhoz.