Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

lépett". Őt — Széchenyit — ez a tény fegyverezte le, ezért és nem köpönyegforgatásból lett a kormány „legkészségesebb követője", hiszen valójában „egy pillanatra sem szűnt meg a császári ház hű, lojális alattvalója lenni". Meggyőződése, hogy a kormánynak, „amelynek érdekei annyira azonosak a mienkével", kis fáradsággal oly sok hasznos szolgálatot tehetne, mint csak kevesek. Erre ajánlkozik újólag, remélve, hogy jelentkezését jóakaratúan fogadják, és fátyolt borítanak eddigi politikai lépéseire, amelyeket ő sohase vélt rosszaknak. Volt taktika is abban, ahogy Széchenyi a maga szándékát magyarázta: felnagyította a bizalmat, amelyet a kormány iránt érzett, és jelentéktelenné igyekezett törpíteni azt az aggodalmat, amelyet a kossuthi tábor tevékenysége és a reformmozgalom terebélyesedése miatt valójában táplált. Lelke mélyén kétségek gyötörték ugyan, hogy valóban reformbarát kormánnyal van-e dolga, de nagy „önmegtagadással" legyűrte kételyeit az az ingathatatlan meggyőződés, hogy a szükséges reformokra a kormány nélkül úgysem kerülhet sor. Lépésének mégis az volt a lényege, hogy saját maga lehetőségeit önhitten túlbecsülve, egyértelműen a birodalmi kormánynak kínálta fel magát. Gervay a megkeresést továbbította Metternichhez, Széchenyit pedig emlékeztette, hogy levelével csak egyik részét teljesítette őszi ígéretének; egyúttal viszont - már Metternich véleményének ismeretében — arra is utalt, hogy a további és fontosabb csak akkor következik, ha Széchenyi „erre nézve innen intést kap". Metternich ugyanis nem tudott felejteni, és mindvégig bizalmatlan maradt Széchenyi iránt. Nem tartotta sokra sem lojalitását, sem politikai használhatóságát. Sőt lehetőleg fitymálóan nyilatkozott róla, hogy azoknak a magyar konzervatívoknak a szemében is leszállítsa értékét, akik jelentékeny nyereségnek tartották volna a megtért Széchenyi felhasználását. Ö korántsem kapott Széchenyi ajánlkozásán. Gervaynak adott válaszában elégtétellel állapította meg, hogy Széchenyi bevallja tévedéseit és másokkal együtt elismeri, hogy a hatalomban van az utolsó mentség. Ugyanakkor felhánytorgatta, hogy Széchenyi 1825-ben - noha az uralkodó bizonyította jó szándékát Magyarországgal szemben — oly mozgalom élére állt, amelynek csak Magyarország zavarba hozása lehetett következménye, most pedig — ellentmondásba kerülve önmagával — abba a hatalomba kapaszkodik, amelynek megbénításában közreműködött. A kormány annak tudatában, hogy a helyben topogás visszaeséshez hasonló, az alkotmány alapján viruló helyzetbe kívánja hozni Magyarországot, belső jólétre fejlődést óhajt számára. Azt akarja, ami kell neki, és nem azt, hogy „szédelgő tervek" közt ingadozzék. Széchenyit múltja ne zavarja a rossz irány feladásában, de tudnia kell, hogy a király az uralkodást „hívatlanoknak" nem engedi át. Ezért, aki pártolja a kormány szándékait, haladjon a kormány által választott úton, csatlakozzék annak szerveihez, „amelyek nem pártemberekből állanak". A kancellár tehát tulajdonképpen arra az