Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)
IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel
hivatkozáskor elfeledkezett arról, hogy a szlovák panaszosokat valójában a magyar párt túlsúlya némította el. Végül a sietségben félreérthetően reagált Széchenyi megfontolás-fogalmára, és ezzel oly látszatot keltett, mintha szerzőitől ténylegesen idegen lenne a megfontoltság, holott Kossuth a későbbiekben éppen az általa is elsődleges fontosságúnak ítélt „bölcsességet", azaz a megfontoltságot hiányolta Széchenyi megnyilatkozásaiban. A névtelen cikk legalább akkora érdeklődést keltett, mint a beszéd maga, amelyet a közvélemény egyelőre csupán a közgyűlés résztvevőinek elbeszéléséből, illetőleg tulajdonképpen a Hírlap reagálásából ismert meg. A szemét külföldön gyógykezeltető Wesselényi, aki a történtekről ugyancsak a Hírlap révén értesült, mint az Akadémia tagja is, halaszthatatlan kötelességének tartotta a beavatkozást. Nyilatkozatában, amelyet Kossuth december közepén publikált, ünnepélyesen tiltakozott az Akadémia elnöki székéből elhangzott ama nézet ellen, amely szerint a szláv mozgalmat a magyar nyelv túlbuzgó terjesztése váltotta volna ki. Alaptalannak, a szláv mozgalom valódi eredetét és jellegét palástoló ürügynek nyilvánított minden ilyen véleményt, amelyre a törvényhozás és a törvényhatóságok szerinte sem adtak okot. Olyan hamis vádnak minősítette, amelynek célja a magyarság meggyűlöltetése itthon és külföldön; elismerése gyalázat lenne, a jó ügyet tisztaságától fosztaná meg, ráadásul épp a Magyarországra és egész Európára leselkedő veszély parancsoló óráiban altatná el a nemzet éberségét. Szerinte csak a szlávok által kitalált rágalom az, hogy nyelv- és nemzetiségterjesztő buzgalma szlávüldözésre vagy szlávgyűlöletre bírja a magyart. A liberális nacionalizmust ugyancsak mentegető nyilatkozatának végkövetkeztetése: akik a magyar nemzetiséget erőszakkal akarják a más ajkúak közt terjeszteni, Jog s ész ellen vétkeznek"; aki viszont pártolja a szláv mozgalmakat, az - tudva-tudatlan - „legszentebb érdekeink ellensége". Kossuth még azt is hozzáfűzte a nyilatkozathoz, hogy Széchenyi valótlan állításai nem egy személy vagy párt, hanem „minden színezet" ellen irányulnak, beszéde kétkedőkké teheti a magyar nyelv és nemzet barátait, ellenségeinek viszont „fegyvert köszörül". A magát elveiben és becsületében egyaránt megtámadva érző Széchenyit vérig sértette a Hírlap reflexiója, majd Wesselényi állásfoglalása. A fellángolt ellenségeskedésből a konzervatívok politikai hasznot reméltek kovácsolni. Mivel a névtelen cikk kéziratában még a Hírlap belső munkatársai is - tévesen - Deák betűformáit vélték felfedezni, Zsedényi és társai - Deák és Széchenyi összeveszítése végett - buzgón híresztelték, hogy a közlemény a beszédet ugyancsak meghallgató Deáktól származik. E puszta gyanú alapján Széchenyi durva, „keserűen sértő" levélben támadt Deákra: élethalálharcra hívta ki őt; azzal fenyegette, hogy nyílt küzdelmet indít ellene, sőt a harcot „Európa térére" viszi, továbbá nyilvánosság elé bocsát mindent, ami köztük történt. Deák, aki szerint mindössze annyi történt,
