Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)
IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel
számára logikusan egy másik következett: a polgári fejlődést egyengető szükséges változásokat a birodalmi kormány nélkül vagy ellenére nem, hanem csakis vele teljes egységben lehet, egyszersmind célszerű végrehajtani. Ugyanakkor az országon belül egyedül a főnemességet tartotta illetékesnek arra, hogy kijelölje és életbe léptesse az elengedhetetlen reformokat. Abban a tévhitben élt, hogy csupán az arisztokrácia képes megítélni: mi hasznos az országnak, és hogy ugyanezen arisztokrácia kész is, vagy legalább többségében megnyerhető a legfontosabb változások felkarolása, amelyek, mivel erősítenék a birodalmat, a kormánynak ugyancsak érdekében állanak. Elképzelése szerint a reformok igenlésében találkozó, azokat kiválogató, sorrendjüket, módjukat és mértéküket közösen meghatározó kormány és haladó arisztokrácia összefogása az egyetlen biztosíték arra, hogy egyrészt valóban sor kerül időszerű változásokra, másrészt a reformok nem vezetnek az arisztokrácia aláásására. Széchenyi nem azt várta el a főnemességtől, hogy konzervatív kormánypolitika alakítója és támogatója legyen, vagy hogy csupán rábólintson a felső vezetés reformterveire: aktív szerepet szánt neki az ország és az arisztokrácia javát egyképp szolgáló, általa óhajtott reformok kezdeményezésében és kidolgozásában, valamint abban, hogy befolyásával a kormányhatalmat javításokra ösztönözze és a fejlődés érdekében hasznosítsa. Koncepciója értelmében a kormány és főnemesség - legalábbis annak haladó szárnya - nem önmagáért, főleg pedig nem a konzervativizmus védelmében, hanem reformokra szövetkezik; kettejük remélt együttműködésének ilyen felfogása alapján vallotta és vallhatta Széchenyi önmagát és politikai irányvonalát egyidejűleg kormánypártinak és - megkülönböztetésül a kormány konzervatív táborától - függetlennek. Persze - valójában elszigeteltségének felismerését fejezve ki - a „közvéleménytől" is függetlennek állította önmagát. Az a meggyőződés, hogy bármely változtatás kezdeményezésére és irányítására, végső soron a politika alakítására csak az arisztokráciával összefogó központi hatalom jogosult, eleve meghatározta Széchenyi felfogását az ellenzékiségről, illetőleg annak tartalmáról. Elismerte az ellenzék létjogát, de tagadta, hogy kezdeményezésre is illetékes volna. Csupán azt a passzív funkciót tulajdonította neki, hogy őrködjék az alkotmány és törvények megtartása felett, illetőleg akkor lépjen védekezően porondra és emeljen szót, ha sérelem éri azokat. Mivel a kormány 1840-től felhagyott a terrorpolitikával, Széchenyi úgy ítélt, hogy az alkotmányt többé nem fenyegeti veszély, következésképpen az ellenzék feladata is csupán az állandó ellenőrködés lehet az aktív, az események irányításában részt igénylő politizálás helyett. A valóságban ennek épp az ellenkezője következett be: az oppozíció oldalán a megyei nemesség és nemesi értelmiség egy részével az arisztokrácián kívülálló erők törtek előre, szereztek súlyt maguknak, és nem titkolták, hogy cselekvően,