Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

politika, amelyek Magyarországot is érintették, ugyanakkor nem születtek olyan hatályos magyar törvények, amelyek alapján az ország beleszólhatott volna intézésükbe. Másrészt a reformkor nemzedéke az előző időkből számos területen, például a vámügyben, oly helyzetet örökölt, amelyet az uralkodó, illetőleg a monarchia irányítói az ország megkérdezése nélkül vagy akarata ellenére alakítottak ki, mégpedig azon érv alapján, hogy „a fejedelem minden jog, hatalom és szabadság forrása". Ennek folytán — egykorú meghatározás szerint - Magyarország „politikai hermafrodita" lett: az örökös tartományokhoz képest „külföld" a kereskedelmi és vámügyekben, de jórészt „belföld" politikai tekintetben. Az ellenzék hiába hangsúlyozta, hogy államjogilag Magyarországon csak magyar állampolgárok vannak; a külföld szemében csupán birodalmi állampolgároknak számítottak. Víctor Hugo a külföld általános véleményét tolmácsolta 1842-ben az őt felkereső Irinyi Józsefnek: A magyarok csak beképzelik maguknak országuk függetlenségét; az semmitérő érv állítólagos önállóságuk mellett, hogy saját törvényeik szerint kormányozzák őket, hiszen Metternichék a birodalom többi tartományával ugyanezt teszik, még ha ők maguk szabnak is nekik törvényt. Pedig Magyarországot korántsem mindenben saját törvényei alapján kormányozták. Vagyis a Pragmática Sanctio maradéktalanul érvényesült, az 1790:10. törvénycikk rendelkezése azonban nem. Mert voltak ugyan Magyarországnak saját kormányszervei, és működtek saját alkotmányos intézményei, de a különböző központi kormányszervek vezetőiből álló Konferenzrat, illetőleg a Staatskonferenz formájában gyakorlatilag birodalmi kormány állt felettük. Végső soron a Staatskonferenz szava volt az elhatározó nem pusztán a Magyarországot csupán érintő, de gyakran a kifejezetten magyar ügyekben is. Vagy úgy, hogy önhatalmúlag intézkedett Magyarországra vonatkozó érvénnyel is; vagy úgy, hogy jogi természetű magyar kezdeményezés csak akkor valósulhatott meg, ha a birodalmi vezetés sem emelt kifogást ellene, hiszen a magyar kormányszervek előterjesztéseiről ugyancsak a Staatskonferenz állásfoglalása szerint döntött az uralkodó. Igaz, a Staatskonferenznek voltak magyar tagjai is. Csakhogy ők egyrészt nem a nemzet, hanem az uralkodó választottjai voltak, és - a kormányszervek néhány főtisztviselőjét kivéve - saját személyüket, nem pedig Magyarországot, annak alkotmányos intézményeit képviselték; másrészt a Staatskonferenzben az örökös tartományok politikusai alkották a többséget, következésképpen Magyarország ügyeiben ők bírtak nem pusztán befolyással, hanem tulajdonképpen eldöntő szavazattal is. Mindez a magyar önállóságnak nem egyszerűen formális csorbítása és annak közvetlen előidézője volt, hogy Magyarország az örökös tartományokkal szemben gazdaságilag hátrányos helyzetbe került. Konzervatív és többségében birodalmi-osztrák jellege folytán a birodalmi kormányzat nemet mondhatott a Magyarországon szükséges reformokra, és bármikor