Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

III. Félelem a cárizmustól, „pánszlávizmustól"

rendszeréről és az orosz muzsik sorsáról. Ezért történhetett, hogy mikor leszivárgott hozzá a hír, hogy az urak rettegnek az oroszoktól, az „ellenségem ellensége nekem barátom" szabálya alapján, hirtelen illúziói támadtak, illetőleg a már 1830-3l-ben is észlelhető illúziói felújultak a cár iránt. A nemesek maguk tapasztalhatták, a kormányközegeknek ügynökök jelentették, hogy az ukrán parasztok mellett a magyar jobbágyokban is rokonszenv ébredt és növekszik a cár mellett; e nép, amely az erkölcsben és jellemben hozzá hasonlóbb oroszokat jobban kedveli a németeknél, széltében-hosszában tárgyalja, hogy Oroszország hamarosan Magyarország meghódítására indul, akkor pedig a nemesség semmivé lesz; a jobbágy sorsa viszont jobbra fordul, mert a cár személyében csupán egyetlen ura marad, miután a paraszt ugyanolyan jogok élvezetéhez jut, mint a nemes: közösen viselik az adót, adják a katonát, építik az utakat; a nép is taníttathatja és hivatalokba juttathatja gyermekeit stb. Liberálisok és konzervatívok, tisztviselők és rendőrinformátorok egyaránt arról győződhettek meg, hogy a Tiszántúl és Északkelet-Magyarország magyar és más ajkú jobbágylakói „vágyakozva néznek az oroszok bejövetele elé". A reformereket megdöbbentette, hogy mindazt, amiért ők harcot kezdtek, széles néprétegek a cár kezéből remélik megkapni. A jobbágyok félfüllel nyilván hallottak valamit azokról a politikai csatározásokról, amelyek többek közt épp a nekik adandó engedmények körül folytak, csak éppen a cár nevéhez kapcsolták a liberálisok törekvéseit. Az ellenzék a nép terjedő és téves szemléletében látta a lehető legnagyobb veszedelmet, attól tartva, hogy az ország szükség esetén se vállalkozhat semmire a cári hatalom ellen, hiszen ilyen gondolkodású tömeg inkább a cárizmusnak lenne potenciális vagy tényleges szövetségese. Félelem szűkölt a liberálisok csontjaiban: kívülről és belülről egyaránt bekerítve érezték önmagukat és nemzetüket. Annak előszele csapta meg őket, amelynek bekövetkezésétől rettegtek. A hurokból, amelybe meggyőződésük szerint bekerültek, lázasan keresték a kiutat. Az életösztön diktálta nekik, hogy egyrészt a magyar és nem-magyar népet mielőbb és minél több kötelékkel igyekezzenek hazájuk és nemzetükhöz csatolni, másrészt viszont kíséreljék meg elvágni azokat a szálakat, amelyek a nem-magyarokat, főleg a szlávokat, a cári hatalomhoz fűzik. Éket verni a hazai szlávok és Oroszország közé egyfelől, a más ajkúakat a magyar nemzethez vonni másfelől - e kettős, ám egyazon célt szolgáló feladatot látta a magyar liberalizmus önmaga előtt. Az utóbbi megoldását az alkotmányos szabadság és a polgári jogegyenlőség általánossá tételétől, jogok és kötelességek azonosításától, azaz a feudalizmus rendjének felszámolásától remélte. „Ha van még eszköz írta Deák 1842 őszének izgatott napjaiban-, amely a veszélyt elháríthatja, csak egyetlenegy van, s ezen eszköz: a népet, melyet a nemzethez,