A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére (Budapest-Győr, 2012)
Tanulmányok - V. - Sipos Levente: Részleges közkegyelem 1959-ben és 1960-ban
829 delkezés gyors végrehajtásához fűződő fontos politikai érdekre, elvárjuk, hogy az összes tennivalókat haladéktalanul - szükséghez képest a hivatalos munkaidőn túl is - végezzék az érdekelt szervek.” Felhívta a bizottságok figyelmét arra, hogy mivel a tvr.-ben az Elnöki Tanács részletesen meghatározta, kiket és milyen feltételek mellett részesít kegyelemben, a bizottság szerepe arra szorítkozik, hogy deklaratív módon, automatikusan állapítsa meg: az elítélt a tvr. alapján kegyelemben részesül. Minthogy e megállapításnak nincs jogerőhatása, ezért ha kiderül, hogy tévedés van a határozatban, minden további nélkül kijavítható (pl. a tévesen szabadítottakat ismét letartóztathatják). A bizottság börtönönként listát készített az 1., 2., 3. § alapján kegyelemben részesülőkről. Az 5. § (3) bekezdése alapján a kegyelemből kizártak azonosítását megkönnyítette, hogy amikor 1958-ban kategorizálták az elítélteket, és átcsoportosítások voltak a börtönök között,24 az „osztályidegenekről” zöld színű értesítés készült. Tisztázatlan esetben további iratokat kellett beszereznie a bizottságnak. Ha kizáró ok állt fenn, nem kellett határozatot hozni. Kedvező esetben a bizottság határozatából kapott egy-egy példányt a szabaduló, a börtön nyilvántartása, a rab lakóhelye szerint illetékes rendőrkapitányság, a BM Országos Rendőr-főkapitányságának bűnügyi nyilvántartó osztálya és az ügyben eljáró elsőfokú bíróság. A bizottságok bonyolult feladat elé a 4. § alá eső elítélteknél kerültek, ugyanis mérlegelési joguk volt. Javasolhatták a kiszabott büntetés csökkentését, a hátralevő rész elengedését, illetve dönthettek úgy, hogy nem javasolnak kegyelmet. A börtönparancsnoktól véleményt kellett kérniük az elítélt börtönben tanúsított magatartásáról, mert kedvező véleménye a kegyelem gyakorlásának fő feltétele volt. A végrehajtási utasítás részletes útmutatást adott a 4. § helyes értelmezésére. E törvényhely alapján az érintettek csupán szűk körét kívánták egyéni kegyelemben részesíteni. Elsősorban a nagyon keményen ítélkező rögtönítélő bíróságok ítéleteivel (minimum 10 év) sújtott rabok jöhettek számításba, nemcsak csökkentést, hanem kivételesen az egész hátralevő büntetés elengedését is indítványozhatták. A gyorsított eljárással működő különtanácsok és népbírósági tanácsok az 1957. január 15. előtti ügyekben a rendes büntetési tételeket rótták ki, ilyen esetekben csak egészen kivételesen lehetett kegyelmi előterjesztést tenni. Az 1957. január 15. után elkövetett bűncselekményeknél a minimális büntetés 5 év volt, emiatt inkább indokolt lehetett a kegyelem. Az 5. §-ban felsorolt kizáró okokat általában a 4. §-nál is szem előtt kellett tartani. Az osztályszempontot érvényesítve az utasítás aláhúzta, hogy „a Nép- köztársaság Elnöki Tanácsa osztályidegen elítélteket - egészen ritka kivételtől eltekintve - még egyéni kegyelemben sem kívánja részesíteni.” Ellenben a munkás és dolgozó paraszt osztályhelyzetű elítéltek közül kegyelemre javasolhatnak olyanokat is, akiket egyébként az 5. § (1) bekezdésének e) pontja kizárt a kegyelemből (5 éven belül elkövetett egy másik kisebb bűntettet: pl. nem jelentős értékű lopást). A 4. § alapján készített kegyelmi javaslatokat jegyzékbe foglalva, indoklással fel kellett terjeszteni az Igazságügy-minisztériumba május 15-ig (a nem javaRÉSZLEGES KÖZKEGYELEM 1959-BEN ÉS 1960-BAN 24 MÓL XIX-B-l-az 10/1958. sz. belügyminiszter-helyettesi parancs. 10-23/1958. 35. d. és 9/1958. BM sz. együttes utasítás. Uo.
