A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére (Budapest-Győr, 2012)

Tanulmányok - IV. - Hajdú Tibor: A magyar ellenállás legitimista hercegnője: Odescalchi Károlyné

Hajdú Tibor

A MAGYAR ELLENÁLLÁS LEGITIMISTA HERCEGNŐJE: ODESCALCHI KÁROLYNÉ

Utoljára Teleki Pál temetésén látták. Azután autójába ült és találkozóra indult a halállal.

Odescalchi Károlyné Andrássy Klára, Andrássy Tivadar legkisebb leánya 1898. január 18-án született. Édesapját tízévesen vesztette el, nagybátyja ifjabb Andrássy Gyula neveltje és tanítványa volt, aki feleségül vette megözvegyült sógornőjét. Magasabb iskolát nem végzett, kis vadócként élt Tiszadobon és a budai Andrássy-palotában. A négy Andrássy-leány Andrássy Gyula árnyékában és imádatában nőtt fel, sajátos párost alkotva: a legidősebb, az ábrándos Ilona tettrekész húgával, Borbálával barátkozott (akit a családban jellemzően csak Boynak neveztek), a két, általuk kissé lenézett fiatalabb, Katus és Klára egymással.

Klára, akit kiskorától csak Kájának hívtak, Katus iránti szeretetét átvitte annak jegyesére, majd férjére, Károlyi Mihályra is - ez, szenvedélyes természetéből ítélve talán több is volt szeretetnél. Károlyiné kissé féltékeny volt húgára, kapcsolatuk már csak azért is meglazult, mert Kája nem szimpatizált Katus és Mihály politikai radikalizálódásával a háború éveiben. Miután nővérei férjhez mentek és elhagyták a dunaparti palotát, rajongása tárgya nevelőapja, akinek nézetei követője, önkéntes titkárnője lett.

„A háború utolsó évében és a forradalom alatt mostohaatyám mellett szinte titkári szerepet töltöttem be - nyilatkozta később. - Rengeteget dolgoztunk együtt, mostohaatyám diktált beszédeket, cikkeket, leveleket...”1

Andrássy Gyula politikai pályáját 1918-ig bizonyos kettősség jellemezte. Atyja példája becsvágyát növelte, így a nála sikeresebb Tisza István fő ellenfele lett, nem azért, mintha annyira másképp gondolkodott volna; ellenkezőleg; sok kérdésben közel állt politikájához, németbarát és Habsburg-imádó, liberális konzervatív, aki gyanakvással figyelte a demokrata irányzatokat, csak a legmagasabb körökben mozgó arisztokrata politikus. Rivalizálása mégis a demokrata táborba vitte, a második, ellenzéki „koalíciós” kormány (1906-1910) belügyminisztereként, de habozó természete mellett belső ellenállása is meggátolta abban, hogy tető alá hozza a megígért szélesebb körű választójogot. Tisza választási győzelme után kitartott az ellenzéken, de annak inkább kerékkötője, mint vezére lett.

1 Újság, 1931. január 14.