A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére (Budapest-Győr, 2012)

Tanulmányok - II. - Pálffy Géza: Örök vesztesek vagy örök nyertesek? Felkelések a kora újkori Magyarországon és Erdélyben

mozgalmakat jelentős túlzással általában rebellióként tartotta számon, a magyar nemzeti romantikus történetírás megszületésével a 19. század második felétől - a dualizmus korának politikai problémáit úgymond visszatükrözve58 - egyre inkább szabadságharcokká és nemzeti függetlenségi küzdelmekké váltak.59

Hasonlóan vált a történetírásban és a történeti köztudatban egyaránt a Habsburg-ellenes hadjáratokat vezető fejedelmek kormányozta Erdélyi Fejedelemség annak dacára is a magyar nemzeti függetlenség bástyájává és az önálló magyar államiság szimbólumává, hogy a Porta vazallusállama volt, azaz esetében állami függetlenségéről szó sem lehetett. Az 1950-es évek marxista történet- írása utóbb még a parasztfelkeléseket is besorolta a nemzeti szabadságharcok sorába: a magyar a Dózsa György vezetette parasztháborút (1514), a szlovák a besztercebányai bányászfelkelést (1525-1526), a román pedig a Horea-felkelést (1784-1785).

így az 1950-es évektől egészen napjainkig kihatóan fokozatosan megszilárdult az a nézet, hogy a magyarok 1526 után négyszáz éven át a (nemzeti) függetlenségért vívott szabadságharcokat folytattak - mint ez időben írták - a „német elnyomókkal”, az „osztrák gyarmatosítókkal” és az „imperialista” Habsburgokkal szemben.60 Ennek a szabadságharc-sorozatnak a vezéralakjai pedig az erdélyi fejedelmek lettek. A közvélemény számára legszemléletesebben az jelezte ezt, hogy az 1950-es évek második felére a budapesti Hősök terén álló magyar királypanteon Habsburg-uralkodóinak (I. Ferdinánd, III. Károly, Mária Terézia, II. Lápot és Ferenc József) szobrait a nemzeti kártyával ugyancsak élő kommunista politikai elit Bocskai István, Bethlen Gábor, Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos alakjaira cseréltette ki.61

Ez a szemlélet a professzionális magyar történetírásból ugyan már kikopó- ban van, a történeti köztudatban ugyanúgy mind a mai napig igen elevenen él, miként a nemzetközi történetírásban a „rebellis magyarok”-kép. Olykor pedig még ismertebb történészek napjainkban sem zárkóznak el attól, hogy későbbi időszakok problémáit anakronisztikus és történelmietlen módon évszázadokra visszavetítve osszák ezeket az egykorú forrásokkal nehezen összeegyeztethető nézeteket. Reményeim szerint jelen áttekintés mégis bizonyíthatta, hogy a 21. század elején a kora újkori magyarországi és erdélyi felkeléseket már lehetséges a maguk sokszínűségében és összetettségében, nyerteseiket és veszteseiket egyaránt számba véve tárgyalni.

FELKELÉSEK A KORA ÚJKORI MAGYARORSZÁGON ÉS ERDÉLYBEN 299

58 A teljesség igénye nélkül 1. József Galántai: Der österreichisch-ungarische Dualismus. Wien- Bp. 1985.; Somogyi Éva: Kormányzati rendszer a dualista Habsburg Monarchiában. A közös minisztertanács, 1867-1906. (História könyvtár: Monográfiák 8.) Bp. 1995.; Kozári Monika: A dualista rendszer (1867-1918). (Modern magyar politikai rendszerek) Bp. 2005.

59 Steven Bela Vardy. Modern Hungarian Historiography. (East European Monographs 16.) Boulder-New York 1976. 43^16., 121-128.; Gunst Péter: A magyar történetírás története. 2. jav. kiad. (Történelmi Kézikönyvtár) Debrecen 2000. 139-273., ill. újabban Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19-20. században - nemzetközi kitekintéssel. Bp. 2011. passim.

60 Mód Aladár: 400 év küzdelem az önálló Magyarországért. 7. jav. bőv. kiad. Bp. 1954.

61 András Gerő: Heroes’ Square - Budapest. Hungary’s History in Stone and Bronze. Bp. 1990. 30-33.