A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére (Budapest-Győr, 2012)

Tanulmányok - II. - Pálffy Géza: Örök vesztesek vagy örök nyertesek? Felkelések a kora újkori Magyarországon és Erdélyben

rök-tatár csapatok ugyanis szinte mindannyiszor megszállták Felső-, sőt részben még Alsó-Magyarországot is. E tekintetben külön figyelmet érdemel, hogy Bethlen Gábornak 1619 őszén sikerült elérnie a Portán, hogy török katonai támogatás nélkül indíthassa meg hadjáratát II. Ferdinánd ellen a fejedelemség területének növelésére, ezzel a cseh felkelők oldalán kapcsolódva be a harmincéves háborúba (1618-1620).28 Katonai sikereit a királysági rendek páratlan ügyességgel, Bethlent 1620. augusztus végén, Besztercebányán még királyukká is választva,29 használták fel az 1608. évi diétán rögzített pozícióik még további erősítésére, majd a nikolsburgi békekötés után, 1622 nyarán Sopronban egy számukra igen kedvező kompromisszum megkötésére. Ezt követően viszont a fejedelem két újabb hadjáratát (1623-1624, 1626) - amelyeket ráadásul már tekintélyes török-tatár segédcsapatok is támogattak - nem változtatták rendi felkelésekké, pedig ezt ekkor is megtehették volna. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy az ország irányításában betöltött pozícióik, kiváltságaik és a vallás- szabadság megerősítése után újbóli polgárháborúba nem akarták sodorni az országot.30 A rendi felkelések ugyanis minden esetben rendi belháborúkká és országos polgárháborúkká is váltak. Még az eddigi ismereteink szerint leginkább támogatott 1619-1621. évi hadjárat idején is maradt egy meghatározó rendi csoport, amely a nemesi inszurrekció és saját magánhadai mellett német-osztrák vagy éppen horvát-magyar császári-királyi csapatokkal szállt szembe az erdélyi hadakkal és a melléjük állt magyar felkelőkkel.

Mindez tehát azt jelenti, hogy az erdélyi fejedelmi hadjáratok nem a Magyar Királyságban már korábban kirobbant rendi felkeléseket támogatták, hanem éppen fordítva: a rendek használták ki azokat saját céljaikra. A 17. századi rendi felkelések fejlődésének állomásai így általában a következők voltak: 1) fejedelmi hadjárat a Habsburg-uralkodó ellen a Magyar Királyság területén; 2) a királysági rendek egyes csoportjainak felkelése, mindenekelőtt Felső-Magyar- országon; 3) a királysági rendek más csoportjainak fegyveres ellenállása (főként Alsó-Magyarországon és a Dunántúlon), ami rendi belháborút teremtett; 4) ez utóbbi pedig többnyire polgárháborús állapotokat hozott létre, a hor- vát-szlavón területeket kivéve nem egy esetben a királyság túlnyomó részén.

Az 1619-től rendszeresen ismétlődő polgárháborús időszakok, az 1670. évi főúri mozgalom utáni abszolutisztikus intézkedések, végül a Magyar Királyság oszmánok alóli felszabadítását hozó nagy török háború (1683-1699) legfőbb következményei paradox módon maguk a kurucmozgalmak lettek. Másként fogalmazva a királysági rendek számára mindig komoly eredményeket hozó rendi felkelések, illetve a török háborúk legfőbb vesztesei a társadalom egyre szegényedő, fegyverforgató és ugyancsak privilégiumokért küzdő nemesi-paraszti

FELKELÉSEK A KORA ÚJKORI MAGYARORSZÁGON ÉS ERDÉLYBEN 291

28 A gazdag irodalomból vö. Peter Broucek: Kampf um Landeshoheit und Herrschaft im Osten Österreichs 1618 bis 1621. (Militärhistorische Schriftenreihe 65.) Wien 1992.; Nagy L. : Bethlen Gábor i. m.; Péter K.: Bethlen Gábor i. m.; Papp Sándor: Bethlen Gábor, a Magyar Királyság és a Porta (1619-1621). Századok 145. (2011) 915-973.

29 Demkó Kálmán-. A magyar-cseh confoederáció és a beszterczebányai országgyűlés 1620-ban. Századok 20. (1886) 105-121., 209-228., 291-308.

30 Vö. általánosságban a 16-17. századra Zsilinszky Mihály: A magyar országgyűlések vallásügyi tárgyalásai a reformátiótól kezdve, 1-4. [1526-17121 Bp. 1880-1897.