A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére (Budapest-Győr, 2012)
Tanulmányok - II. - Molnár Antal: Katolikus missziók a Balkánon XI. Ince pápasága idején (1676-1689): A csúcsponttól a pusztulásig
236 MOLNÁR ANTAL Mauro Orbini történeti munkájában, Illyricum az összes szlávok lakta terület összefoglaló neve volt. Az általam közepesnek nevezett és a korszak missziós forrásanyagában leggyakoribb értelmezés a szűk Illyricum fogalom Szerbiával, Bulgáriával és az oszmán Dél-Magyarországgal kiegészített változata, vagyis a Balkán szlávok lakta középkori királyságai.3 Ehhez hozzáveszem még Albániát is, viszont nem foglalkozom a teljesen más etno-kulturális és egyházi valóságot jelentő görög területekkel, valamint a keresztény uralom alatti országokkal, így a Habsburg Horvátországgal és a velencei Dalmáciával sem. A vizsgált terület tehát nem más, mint az Oszmán Birodalom európai része, Görögország nélkül, vagyis az egymásba folyó déli szláv és albán világ, a raguzai kereskedőhálózat, illetve a bosnyák és bolgár ferences rendtartományok (és persze bizonyos értelemben az ipeki szerb patriarkátus) által lefedett területek. A címben szereplő „csúcspont” teljesen relatív, míg a pusztulás tökéletesen objektív értelmű fogalmak. A kora újkori missziók első száz esztendeje a hosszú útkereséstől a missziós intézményrendszer megszilárdulásáig tartó út históriája. A Római Kúria sem a Trienti Zsinat után, sem pedig V Sixtus kúriai reformjai során nem hozott létre olyan hatóságot, amely központilag irányította volna a hitterjesztés ügyét. A félszázados útkeresés végét a Propaganda Fide Kongregáció megalapítása jelentette 1622-ben, amely működésének első fél évszázada során meghatározta a célokat és a követendő módszereket, illetve kialakította azokat az intézményes struktúrákat, amelyek mentén a hitterjesztés ügye az elkövetkező évtizedekben továbbfejlődött.4 A világmissziók jelentőségét többek között éppen az a körülmény adta meg, hogy kitörési lehetőséget nyújtott a Pápaság itáliai bezárkózásának paradigmájából. Ez a stratégiai és strukturális fejlődés a balkáni missziók világában is lezajlott. Az apostoli vizitációk tapasztalataira építve a kongregáció kialakította a missziós intézményrendszert, felállította a missziós hierarchiát, ágensek és megbízottak révén biztosította az összeköttetést Róma és a missziós területek között, megszervezte a papképzést és az utánpótlást - összességében egy sok problémával és nehézkesen, de mégiscsak működő rendszert hozva létre.5 Csúcspontról tehát balkáni viszonylatban leginkább a kaotikus előzmények és a visszafoglaló háborút követő katasztrofális pusztulás perspektívájából beszélhetünk. A háború olyan emberi, anyagi és intézményes veszteségeket eredményezett a balkáni katolikus missziók életében, amely minden túlzás nélkül megérdemli a pusztulás minősítést. A 16-17. századi pápák különböző intenzitással és hangsúlyokkal fordultak az Oszmán Birodalom felé. A muszlimok megtérítésének ideája és a keresztes eszme hasonló gyökerekből nőttek ki, de könnyen belát3 A kora újkori illírizmus-koncepciók legújabb áttekintése: Zrinka Blazeuic: Ilirizam prije ilirizam. Zagreb 2008. Magyarul kitűnő összefoglalás: Bene Sándor: Egy kanonok három királysága. Ráttkay György rövid históriája. Bp. 2000. (Irodalomtörténeti füzetek 148.) 124-158. 4 Josef Metzler: Wegbereiter und Vorläufer der Kongregation. (Vorschläge und erste Gründungsversuche einer römischen Missionszentrale). In: Sacrae Congregationis de Propaganda Fide Memoria Rerum i. m. 1/1. 38-78.; U6: Orientation, programme et premieres décisions (1622-1649). In: Uo. 146-196. 5 A balkáni missziószervezés első fél évszázadának mérlegére: Molnár Antal: Katolikus missziók a hódolt Magyarországon. I. (1572-1647). Bp. 2002. (Humanizmus és Reformáció 26.) 437-451.
