A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére (Budapest-Győr, 2012)
Tanulmányok - I. - Glatz Ferenc: A magyar közgondolkodás osztrák-képe az újkorban
16 GLATZ FERENC lutizmus politikusaival szemben már feltámadt az általános ellenszenv. (Jellemző, hogy a Habsburg uralkodók legnagyobb 17. századi támogatója Pázmány Péter bíboros végrendeletében arra inti saját erdélyi magyar ellenségeit, őrizzék önmagukat, „mert különben gallérunk alá köpik a német” (1637). Ekkor keletkezik a napjainkig oly nagy erővel élő németellenes kurucmentalitás, amely a királyhű, illetve rendszerhű politikát azonosítja a némettel, idegennel és valami népárulással. (Ezért is kevés a magyar történelemben a maga korában népszerű kormánytámogató politikus, miközben a mindenkori politikai ellenzéki - még ha korlátolt vagy teljesen haszontalan is - népszerű vagy nemzeti hős.) Pedig tudjuk, hogy a valóságban a sok labanc (azaz kormányhű) magyar, sőt - ahogy mondják - , jó magyar” volt. Külön említést érdemel az ellenreformáció, illetve a katolikus-protestáns ellentét magyar kontra német öröksége. Ismeretes tény: a Habsburgok a közép-európai ellenreformáció vezérei voltak, s a kelet-magyarországi területek már az adminisztratív területi különállás miatt is túlnyomórészt reformáltak, kálvinisták lettek. Második kép: az osztrákellenesség és a bizalmatlan házastárs (1848-49-1918) Az 1848-49. évi szabadságharcban tudatosul először a társadalom egy részében az osztrák és német közötti különbség, mégpedig azonnal negatív vonásokat rajzolva az osztrákokról alkotott képre. A közgondolkodás, de sokáig a történészek sem törődtek azzal, hogy a kivégzett 13 magyar vértanú között négy osztrák-német található, az 1848-49. évi szabadságharc a népemlékezetben máig osztrák-magyar háborúként él. Szinte az egész magyar politikai vezetőség osztrákellenes bizalmatlansággal fog hozzá a kiegyezés előkészítéséhez. (Jellemző e bizalmatlanságra, hogy 1867-ben, a kiegyezés évében Ghiczy Kálmán vezető középbal politikus nem bízik az osztrák pénzügyi adminisztráció őszinteségében és kéri, hogy a pénzügyminisztérium több mázsányi aktáiba, illetve pénzügyi könyveibe betekintést nyerhessen.) A politikusok szintjén a bizalmatlanság szinte 1914-ig megmarad: a félelem attól, hogy a fejlettebb bürokrácia becsapja a fejletlenebbet. Táplálja ezt a bizalmatlanságot a bécsi abszolutista bürokráciától való 300 éves félelem is. Mindez persze elfedi a valóságot - nemcsak a korabeli politikai adminisztráció, de sokáig az utókor történésze előtt is -, nevezetesen azt, hogy az államházasságból a magyar állam sokkal több előnyt húzott, mint azt a szerződések körüli megújuló viták (a közös költségekről, kvótákról stb.) láttatni engedték. S ha látták is a politikusok, nem ezekről a saját előnyökről beszéltek, hanem a sérelmekről. (Sokan állítják, bizonyítani nehéz, hogy a mindig panaszkodó magyar mentalitás, az üzlet előnyeit soha el nem ismerő magatartás e korból származik. De vidám teázások között ugyanezt mondják el a hozzánk hasonló nemzeti önkritikára hajlamos osztrák kollégák is a mentalitás-örökségről.) Ehhez a bizalmatlansághoz járul a kurucos osztrákellenesség, amelyet a bevezetőben idézett Thaly-versecske fogalmaz meg. A polgári fejlődés következtében a magyar értelmiségi pozíciókban - egyetemi oktatásban, zenei életben, újságírásban stb. - mind több az ún. idegen, nem magyar származású
