Brodarics-emlékkönyv. Egy különleges pártváltás a mohácsi csata után (Budapest, 2011)
III. Brodarics István szerémi püspök búcsúlevele I. Ferdinánd királyhoz (1527. március 18., Dévény)
III. BRODARIC5 ISTVÁN BÚCSÚLEVELE ÉS EGYÉB FORRÁSOK <>8> Ro<M>< Öv Magyar Nemzeti Múzeum, 1933.66.52 (16. század) serege mégis harcképtelen és ártalmatlan, tán ha minden tizediknek, huszadiknak van valami fegyvere, amivel ártani képes, azt is nagyon jól tudják — úgymond -, hogy amaz egész egykori erős és győzheteden török sereg először Belgrád alatt, aztán Rhodosz ostrománál elhullott, tegye csak a bátor vezér társával együtt, ami a bátor vezér dolga, minden szerencsésen üt ki, ragadja ki a királyt és az összes vitéz katonát a papoknak és harctól rettegő társaiknak abból a tunya gyülekezetéből, mely a testben, lélekben egyébként jóravaló királyt is gyáva viselkedésével és tanácsaival megrontja, elasszonyosítja, és a legderekabb ifjúból magához hasonlóvá akarja tenni. Míg ebben a táborban ezek történtek, Mohácsnál már mindenki elfoglalta kijelölt táborhelyét, és sátrak alatt tanyázott. A király mindaddig kcve- sedmagával a Báta és Mohács közt fekvő Macedónújfaluban tartózkodott, nem kis veszélynek kitéve, ha az onnan nem messze levő ellenség tudomást szerezhetett volna a királyi kíséret csekélységéről, ám a sors a király végzetét arra az időre tartotta fenn, amikor nagyobb dicsőséggel esik el a hazáért. Azonközben éjnek éjszakáján sebesen vágtat a táborból az álomba merült királyhoz Podmaniczky Mihály, akit a főemberek küldtek, és biztos hírként jelenti, hogy a törökök császára a csapatok zömével már átkelt a Dráván, a többit nagy gyorsasággal szállítják, a csatát most már semmiképp sem lehet tovább halogatni, kérik az előkelők a királyi felséget, hogy minden késedelmeskedést odahagyva a táborba jöjjön hozzájuk, az ellenséggel való ütközetről tanácskozandó. A király megértvén amit Podmaniczky elmondott, összehívta azt a néhány tanácsost, aki mellette volt, töprengett, mi volna a teendő ebben az aggasztó és súlyos helyzetben. Eszébe jutott a királynak az erdélyi vajda és Kristóf gróf tanácsa, mindketten a tőlük nemrég visszatért követek útján kárhoztatták azok elgondolását, akik a királyt időnek előtte az ellenséghez oly közeli helyre vezették: a királynak vagy Budán kellett volna várakoznia, vagy valami más, az ellenségtől távolabb eső helyen tartózkodnia addig, míg az ország minden ereje és a segédcsapatok összejönnek, óva intették volna a királyt, hogy legalább az ő megérkezésük előtt össze ne csapjon az ellenséggel; Statilius Jánossal azt is megüzente a vajda, hogy Erdélyből mind számra, mind katonai erőre nézve olyan kitűnő csapatok jönnek vele, hogy azokba a király a győzelemnek akár legbiztosabb reményét is vetheti. És hát azért arra is emlékezett a király, és azt is szeme előtt tartotta, amit a tanács üzent, és ha annak nem engedelmeskedik, ha valami baj történik, különösképp most, hogy az ellenség ennyire közel van, a katonák pedig égnek a harci vágytól, látta, hogy a szerencsétlenség vagy az elszalasztott alkalom minden felelőssége egyes-egyedül őrá száll. Ilyen gondokkal gyötrődve elhatározta, hogy kipuhatolja a főemberek szándékát, hátha valami módon rábírhatok volnának arra, hogy legalább a vajda és Kristóf gróf érkezését kivárják, és a tábort, ha az ellenség erősebben zaklatna, biztosabb helyre vonják. Az éjszakának majd ugyanazon órájában, melyben Podmaniczky megjött, a táborba indul tehát a kancellár, aki a király mellett volt, hogy a csata elhalasztására rábeszélje az előkelőket, elsősorban a hadvezéreket, az esztergomi érseket és a nádorispánt, mert jól tudta, hogy a főemberek, hason-
