Szinai Miklós: Bethlen István titkos iratai (Budapest, 1972)

Bevezetés

januárjában már 2431,7—2612,6, s innen szökött föl az említett 5175,3—5789,9-es számra. Az általános infláció következtében emelkedtek természetesen a munkabérek is. Erre nézve ugyancsak több összeállítást juttattak el Bethlenhez. Az egyik ilyen statisztikából (34) megállapítható, hogy az 1914. évi első' félévi órabéreket 100%-nak véve, 1921 decemberéig egy szakmunkás óránkénti keresete 3277 %-ra, egy betanított munkásé 3380 %-ra, egy napszámosé 4089 %-ra, egy munkásnó'é 3125 %-ra, egy ifjúmunkásé 4300 %-ra, s egy tanonc átlagos óránkénti keresete 3283 %-ra emelkedett. Ezeket a számokat egybevetve az élelmicikkek árának emelkedésével, kitűnik a keresetek növekedésének jelentós elmaradása az árak növekedése mögött. Ezek a számok azt is mutatják, hogy a munkapiacon nagy tömegben jelentkező női munkaerő keresete emelkedett a legmérsékeltebben — s feltűnő módon a munkásnők után a szakmunkások óránkénti keresete növekedett a legkevésbé. Ezzel szemben a szakmunkással csaknem felérő ifjúmunkások óránkénti keresete emelkedett a legjobban (így is csak a szakmunkás keresetének nem egész harmadára), s a szakmunkásnál ugyancsak lényegesen olcsóbb, de azt sok tekintetben pótló napszámosok és betanított munkások keresete emelkedett viszonylag jobban. Hozzávéve mindehhez a munkáslétszám alakulását — amiről Bethlen ugyancsak kapott jelentéseket —, kiteljesedik a kép a munkásosztály helyzetéről. Nagy-Budapest munkáslétszámának 1918 októbere és 1921 decembere közötti alakulásáról találhatók adatok az egyik összeállításban (34). Tulajdonképpen nem szerencsés, hogy éppen 1918 októberének állapotával kínál összevetési lehetőséget, tehát azzal az időponttal, amikor a hadiipar utolsó erőfeszítéseit tette, s nyilván a munkáslétszám is a tetőfokán volt — másrészt viszont katonai behívások nyilván csökkentették a munkáslétszámot. Zavarja a kép pontos kibontakozását az is, hogy az ipar jelentős hányada hadiüzemként működött. Mindezekkel szemben szerencsés az, hogy a jelentés Nagy-Budapest adataira támaszkodik — ahol egyébként akkor is az ipar jelentős része összpontosult —, s ezért jó bázist nyújt egy ilyen több évet átfogó összehasonlításhoz akkor, amikor az ország többi részének hovatartozása teljesen bizonytalan volt. Mindenesetre megállapítható, hogy az 1918 októberi munkáslétszámot 100%-nak véve, az ellenforradalom hatalomra jutása utáni első hónapokban a szakmunkások létszáma 33,66 %-ra, a betanított munkások létszáma 17,93 %-ra, a napszámosoké 24,63 %-ra, a munkásnőké 7,5 %-ra, az ifjúmunkásoké 13,43 %-ra, s a tanoncok létszáma 43,12 %-ra apadt. Átlagban ekkor Nagy-Budapesten az 1918 októberében foglalkoztatott munkásoknak 23,44 %-a dolgozott. Erről a mélypontról csak nagyon lassan emelkedett a munkáslétszám 1921 decemberéig a 70,4 %-os átlagra. A helyzet lassú javulása ellenére is — 1922 elején — egy-egy munkáscsalád átlagos életszínvonala alig haladta meg a háború kitörése előtti színvonal 50 %-át. A munkásosztály brutális gazdasági és politikai elnyomása, a közeli nagy vereség ellenére is, ébren tartotta a magyar munkásosztály harci szellemét. A munkásosztály szervezett ellenállása az ellenforradalmi kormányokat kezdettől fogva arra kényszerítette, hogy a terror eszközei mellett keressék a tárgyalások útjait is. Annál inkább szükségük volt erre, mivel a terror és a jobboldali munkásszervezetek nem tudták megtörni a szociáldemokrata szervezetek monopolhelyzetét a magyar munkásosztály körében, nem tudták megosztani az osztályharcos munkástömegeket.