Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei III. (Budapest, 1988)
II. Igazgatástörténet, fondismertetés, tanulmányok
tet akarta felhasználni önállósulási céljai elérésére - a Typographia októberi száma a magyar nyomdászság nevében visszautasította. A cikkből az is kiderül, hogy a magyar könyvnyomdai munkások mintegy 95 százaléka tartozott ekkor a szervezet kötelékébe és akik kívül maradtak, azok rendszerint olyanokból kerültek ki, akik vagy "súlyos erkölcsi okokból vagy szakmai képzettségük hiányossága... következtében nem tudtak beilleszkedni a szervezet közösségébe". A decentralizációs törekvések mellett - amelyek, ha kevésbé szélsőséges formában, de Szegeden és Debrecenben is jelentkeztek - az üzemi bizottságokkal való együttműködés sem bizonyult zökkenőmentesnek. Kétségtelen, hogy az üzemi bizottságok törvényesen előírt működése nagy lehetőségeket biztosított a nyomdai munkásság számára, s bár a szakszervezeti mozgalom új alapelvei nem ütköztek a régi - s a nyomdaiparban oly nagymúltú - bizalmi rendszer gyakorlatával, a szakszervezeti bizalmiak tevékenysége és az üzemi bizottságokhoz való viszonyuk tisztázásra szorult. Az együttműködést a nyomdaiparban úgy képzelték el, hogy a bizalmiak mintegy közbülső lépcsőfokot képeznek az üzemi bizottság és a dolgozók között. Miután több helyen is az üzemi bizottságok, s a szakszervezeti bizalmiak intézkedései ellentmondásosnak bizonyultak, s vagy az egyik vagy mindkét fél túllépte saját hatáskörét, a helyzet által teremtett szükségnek megfelelően a Szaktanács üzemi bizottsági tanfolyamot rendezett. Előfordult az is, hogy a testület erkölcsi alapjának megvédése érdekében az idők során egyes bizottsági tagokat le kellett váltani, vagy ment korruptak voltak, vagy mert kiderült, hogy nem a demokráciát szolgálják. A nyomdászszakszervezetben többen is bírálattal illették az üzemi bizottságok munkájának visszásságait. Noha Kossá István kezdettől fogva hatékonyan támogatta az itteni vezetőségben dolgozó kommunisták munkáját, Brumiller László befolyását sem nekik, sem pedig az üzemi MKP szervezeteknek nem sikerült háttérbe szorítaniuk. A szakszervezet ragaszkodott a nyomdászság "autonómiájához", s az MKP és a baloldali szociáldemokraták átgondolt felvilágosító munkája dacára a pártok közötti ellentétek igen gyakran a bizalmiak és az üzemi bizottságok viszályába torkolltak. Ez történt a Szikra 1945. okt. 12-i igazgatósági ülésén is, amikor az elbocsátottak kényes kérdését vitatták meg. "A vállalatnál vannak kommunisták és szociáldemokraták is. Ha én, mint kommunista nézem a dolgokat - jelentette ki az egyik hozzászóló - nem bizonyos, hogy a szociáldemokraták is úgy nézik, mint én magam." Miután az elbocsátások politikai vádaskodáshoz vezettek, maga Brumiller is beavatkozott a vitába, s a Szikra küldöttségével közölte a "Torony" álláspontját: "... a vállalat nem mondhat fel, csak iparügyi minisztériumi engedéllyel". Az üzeni bizottság ezek után visszakozott, és az elbocsátottakat újra alkalmazták. Kényes pontot jelentett a részvénytársaságok igazgatósága és az üzemi bizottságok, közötti együttműködés is. A Posner-nyomda az 1946 közepén igen jó eredménnyel zárt, és éppen a magyar gazdasági élet infláció sújtotta időszakában - részben bankösszeköttetéseinek, részben sajátos, a piaci körülményekhez könnyebben alkalmazkodó termelési profiljának köszönhetően az egyik legjobban profitáló üzem volt. A cég prosperitása azonban a stabilizációt követő deflációs gazdaságpolitika hatására lelassult, s az egész magyar iparra jellemző deficites tünetek viszályt váltottak ki g ,az egymással addig jól kooperáló igazgatóság és az üzemi bizottság között.
