Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei II. (Budapest, 1985)

I. Levéltári kérdések

Ide tartoztak a szempci iskola hallgatói közül: Vályi György, Bukovics Antal, Dluhovszky János, Farkas János, Budinszky János. Az Institutum Geometricumban végzettek közül a későbbi évtizedekben Bosky Antal, Lauka János, Lám János, Lám Jakab, Asbóth Mihály, Moser József foglalkozott - többek között - úrbéri és birtoktérképek készítésével. E munkát Mária Terézia említett rendelkezése vitte előre. Az első úrbéri térképet 1769-ben Vertics József készítette Sövényházáról, a következőt 1771-ben Nagy József Kéthelyről, majd 1773-tól e munka rendszeressé vált. Mivel e mérést a következő évtizedekben valamennyi községnél végre kellett hajtani, sorra alkalmaztak a kisebb birtokosok is földmérőket. Bár az Institumban végzettek közül lett volna elég vállalkozó, még a 19. század elején is diploma nélküli földmérők készítették az úrbéri térképeket. Például az 1830-as években ismert tiszavölgyi térképek 110 szerzője közül 49-nek nem volt diplomája. Köztük volt pl. Steiner Ádám, Tóthfalussy József, Zboray János, akik tapasztalatok alapján jól elsajátították a térképezés tudományát. A 18. század végén, 19. század elején keletkezett úrbéri térképek zöme azonban nem vitte előbbre különösebben a műszaki dokumentumok fejlődését. A megmaradt lapok jelentős részén nincs feltüntetve a méretarány, a készítés éve stb. A 18. század végi kartográfia legismertebb termékei a megyetérképek voltak. Görög Demeter és Kerekes Sámuel bécsi kiadók 1802-1811 között megyei atlaszt szerkesztettek, amihez a legkiválóbb térképeket használták fel. Ahol megfelelő munkák nem álltak rendelkezésre, ott maguk keresték meg a szerzőket, adták meg a szempontokat, hogy a szerkesztés azonos színvonalú legyen. Az egyes lapok készítése méréseken és jó helyismereten alapult, így azok a polgári forradalom előtti Magyarországról, főleg annak közigazgatási viszonyairól adnak teljes áttekintést. Az atlasz készítésekor sajátos iskola alakult ki. Főbb munkatársak a következők voltak: - Ballá Antal - Pest; Quits Antal - Bács; Kováts János - Mosón; Hegedűs János - Sopron; Kenedits József - Vas; Tomasich János - Zala, Csapó Benjámin Fejér, Schnehman József - Tolna; Eisenhuth György - Baranya; Litzner János - HevesSzolnok, Vertics József - Csongrád, Mezeő Cyrill - Szatmár, Sexti András - Szabolcs, Gaszner Lőrinc - Bihar, Degen Jakab - Temes; Király György - Győr megye. A 19. század első felében a műszaki dokumentációk fejlődését a gyakorlati igények határozták meg. Általában kevésbé színes és kidolgozott térképek, tervrajzok készültek, azonban pontosságuk növekedett. A 18. század végére a kartográfia eljutott odáig, hogy a mérnökök a sík területek, az ennek megfelelő kétdimenziós ábrázolás valamennyi elemét pontosan ismerték, az objektumok egymástól való távolságát meg tudták határozni, sőt nem volt ismeretlen fogalom a szintezés sem. Fejlődés három területen következett be az 1800-1848 közötti időszakban: a) megbízható országtérképek készítésében, b) a folyók vízrajzi felmérésében, c) a városok műszaki adminisztrációjában. A csillagászati helymeghatározás elemei - mint korábban jeleztük - Magyarországon Mikoviny óta ismertek voltak. A 18. században azonban nem készült olyan összefoglaló országtérkép, amelynél e módszert következetesen, minden helységre alkalmazták volna. Az említett Liesganig József szintezése alkalmával a Duna mellett mért alapvonalat, de munkájába sok hiba is becsúszott, és ennek megfelelően a háromszögelések is hibásak lettek. Az új, gyakorlati célokat szolgáló térképeken valamennyi problémát meg kellett oldani. Először a csillagászati helymeghatározás kérdésében történt előrelépés. Lipszky János, a nádor segédtisztje 1806-ban állított össze részletes, a kutatásnál ma is használható országtérképet, amely több kiadást megért. 1813-ban ezt Karács Ferenc munkája követte.