Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei I. (Budapest, 1982)

II. Igazgatástörténet, fondismertetések

dasági beruházás zömét kapták — elégtelen volt, s munkaszervezésben, fegyelmezettségben is sok volt még a teendőjük, az évtized végére egy-egy ponton (vetőmagtermesztés, apaállat-nevelés) már élen jártak a nagyüzemi munkában, lerakva annak szakmai alapjait. Szervezetileg is megszilárdultak. Az állami gazdaságok, a fenti 700 konszolidált termelőszövetkezet, a gépállomások gépparkja és a kiszélesedő szakoktatás révén terjedő szakismeretek voltak azok a már 1956 előtt kereteiben kialakult, de akkor még gyenge hatásfokkal működő tartalékok, melyek az ötvenes évek végén s a hatvanas években fokozatosan váltak egyre produktívabbá abban az ütemben, ahogy a mezőgazdaság s a parasztság érdekeltsége nőtt. A mezőgazdaság szocialista átszervezésével párhuzamosan folyó második 3 éves terv beruházási programját alaposan felforgatta az átszervezés. A terv kidolgozásakor a pártvezetés még a megvalósultnál hosszabb átszervezési periódussal számolt s így az eredetileg 35 milliárdos — alátervezett — beruházási tervből csak 11,5%-ot szántak a mezőgazdaságnak, ebből a termelőszövetkezeteké mindössze 1,6 milliárd lett volna. A mezőgazdaság átszervezéséhez szükséges iparágak sem számoltak növekvő szövetkezeti igényekkel. Hiányzott tehát az átszervezés tervgazdasági megalapozottsága. (Egyesek az átszervezés össz beruházási igényét 100—150 milliárdra becsülték.) Ugyanakkor az átszervezés kellő gazdasági megalapozottságát bevárni, ill. a szűkös beruházási lehetőségektől tenni függővé az átszervezés ütemét — politikai lehetetlenség volt. Végül is a 3 éves tervben a mezőgazdaság az összes megvalósult beruházás 21%-át kitevő, 10 milliárdnyi beruházásban részesült (a kommunális beruházások terhére, miután a nehézipar — az ismét jelentkező mennyiségi szemlélet nyomán — is túlteljesítette beruházási tervét). Ennek ellenére 1960 elejétől a tsz-földterületek növekedése mögött már messze elmaradt a kiutalt állami eszközök növekedése, ami sok tsz elégtelen álló-, ill. forgóeszköz-ellátottságához vezetett. így végül is — mivel a korszerű mezőgazdasági nagyüzem fajlagos eszközigénye igen magas — további 19 év volt szükséges a szocialistává vált mezőgazdaság kellő anyagi erőinek megteremtéséhez. Miután a mezőgazdaságban is uralkodóvá váltak a szocialista termelési viszonyok, az MSZMP VII. Kongresszusa 1962 novemberében reálisan tűzhette ki célul a népgazdaság arányos fejlesztése, a gazdaságosság, termelékenység fokozása és az életszínvonal emelése jegyében a mezőgazdaság gyorsütemű fejlesztését. A kongresszus a tennivalók között sorolta fel a mezőgazdasági hozamok növelését, a belterjesség fokozását, a nagyüzemi termelés anyagi-technikai bázisának kiépítését, az agrárszakemberek képzésének javítását, a termelőszövetkezeti közös alapok növelését, a vezetés és szervezés javítását, a munkadíjazási formák ösztönzőbbé tételét s a termelőszövetkezetek közös vállalkozásainak további ösztönzését. Az átszervezés után és főként 1965-től a gazdaságpolitika nem tekintette a mezőgazdaságot csupán az iparosítás forrásának. Nőttek a mezőgazdasági beruházások, bár még ekkor sem érték el a lemaradás felszámolásához szükséges szintet. Jelentős tehertétel volt, hogy e beruházások zömét 1958—65 közt 86%-át) a kieső termelő eszközök és az eltávozó munkaerő pótlására kellett fordítani (1945—1970-ig több mint 600 ezer hektárral csökkent a megművelt terület: 1959-től 1965-ig 450 ezer ember hagyta ott a mezőgazdaságot!). A nagyüzemi állattartáshoz költséges épületek építése lett szükséges, s közben kevés eszköz maradt a termelést közvetlenül növelő, gyorsan megtérülő beruházásokra. A politikai okokból alkalmazott „mindenkinek egy keveset" elv miatt minden