Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei I. (Budapest, 1982)

II. Igazgatástörténet, fondismertetések

rátus szervezetlenségéből származó követelményeken kívül ez a tényező is alapvető szerepet játszott abban, hogy az ország az első évre előírt jóvátételi kötelezettségének csak 41%-ban tudott eleget tenni.

11 A Gazdasági Főtanács megalakulása a jóvátételi szállítások irányítását sem hagyta érintetlenül. A GF „szellemének" nem felelhetett meg a leírt munkamegosztás, hiszen az egyértelműen a lehető legszűkebb keretek között igyekezett tartani az állam szerepét. Ismeretes, hogy az össznemzeti termék milyen jelentős hányadát kötötték le az első években a fegyverszüneti szerződésből származó ún. nemzetközi kötelezettségek.

12 A Gazdasági Főtanácsot ténylegesen irányító kommunisták számára nyilvánvaló volt: a jóvátétel súlyos kötelezettségét mindenképpen teljesíteni kell, a feladat megoldásához az ország minden erőforrását igénybe kell venni. Ugyanakkor az MKP illetékesei azt is világosan látták, hogy a hatalmas feladat megoldása csak az állami beavatkozás elmélyítésével, kiszélesítésével oldható meg. De a kommunisták az állam szerepének növelését nem kellemetlen kényszerlépésként kezelték, mint a koalíciós partnerek számottevő része, vagy a GYOSZ által képviseltek, hanem a gazdaságirányítási ideálhoz vezető úton, előre megtett lépésként. A jóvátétel szervezetének átalakítása, az állam gazdasági szerepének kiszélesítése két irányban indult meg. Egyrészt a termelés közvetlen irányításával, a termelő vállalatok állami kezelésbe vételével — melynek tárgyalása e keretek között nem feladatunk —, másrészt az államapparátus centralizálásával. Az új intézkedések kezdeményezésére bőségesen volt indok. A jóvátétel teljesítésében mutatkozó lemaradás, az egyéb következmények mellett pönálé fizetésével is együtt járt. Nyilvánvaló volt, hogy az elmaradás nemcsak a már felsorolt objektív nehézségek következménye, hanem szubjektív tényezők is szerepet kaptak — ha jóval kisebb mértékben is, mint azt a propaganda egy része állította. Ilyen szubjektív tényezőkre utalt az Iparügyi Minisztérium jóvátételi részlegének szociáldemokrata vezetője, 1945. június 1-én, amikor a GYOSZ képviselői előtt kijelentette: a „...jóvátételi tárgyalásokon a vállalatok kereskedelmi szempontokat próbáltak érvényesíteni, ami nem járt eredménnyel ... a gyáripar tévesen van informálva, ha azt hiszi, hogy kereskedelmi alapon folytathatók ezek a tárgyalások, mert a magyar állam kötelezettséget vállalt a jóvátétel teljesítésére, és most e kötelezettségnek minden áron való teljesítéséről van szó, tehát semmiképpen nem helyezheti át a kérdést üzleti síkra." A gyáriparosok nevében válaszoló Knob Sándor ezzel szemben a következőket fejtette ki: „A magyar állam a gyáripar felé a teljesítést csak az üzleti vonalon keresheti... A kormánynak szankció terhe mellett kellett vállalnia a szállítási kötelezettséget, ezzel szemben a gyáripar felé csak üzleti szankciók vétessenek igénybe, ne közhatalmi eszközök, azaz gyárak igénybevétele, vezetőség kirendelése, az anyaggazdálkodás kisajátítása."

13 Az idézettekből is nyilvánvaló: a gyáriparosok számottevő része — legalábbis a kormánnyal való tárgyalásokon — nemigen hajlott arra, hogy tudomást vegyen a rendkívüli helyzetről. A jóvátételi szállítás a megtermelt nemzeti jövedelem számottevő részét tette ki, amely — természetesen — ellenérték nélkül, külföldön került felhasználásra. Márpedig ebben a helyzetben irreális és képtelen ötlet volt, hogy az állam csupán egyszerű megrendelő maradjon a gyáripar számára. Az erőteljes állami beavatkozás a gazdasági életbe elkerülhetetlen volt. Csak diktált árakkal volt megoldható, hogy ne csak az államkassza, hanem a gyárak is