Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei I. (Budapest, 1982)

II. Igazgatástörténet, fondismertetések

szövetkezet, ha elnöke a fent kijelölt személy lett. A szövetkezeti vezetők fizetésük nagyobbik részét az államtól kapták, központi támogatásként. A beavatkozás végül is termelési-közellátási szempontból eredményes volt, s pillanatra sem felejthető el: a szocialista átszervezés idején, e hatalmas politikai súlyú időszakban még aligha volt elvárható a centralizmus leépítése. 1957 után a termelőszövetkezetek kötelező tervutasítást nem kaptak (kivéve az alapvető fontosságú kenyérgabona vetésterületére vonatkozó előírást); üzemtervet ugyan készítettek, de elvileg már nem voltak tervkötelezettek, és nem voltak kötelesek az államigazgatási szervek utasításait végrehajtani. Ugyanakkor azonban a felvásárló vállalatok megkapták a kötelező felvásárlási számokat, előírták számukra a szövetkezetekkel való szerződéskötést, ami a végrehajtásban nyilvánvalóan ütközött a szövetkezeti önkéntességgel. Az adminisztratív eszközök hatását fokozta, hogy 1961-től a felvásárló vállalatok már nem is a termelőszövetkezetekkel folytatott tárgyalások nyomán kötötték a szerződéseket, hanem előzetesen a tanácsokkal alakították ki a tervszámokat. A tanácsok így fokozatosan a szövetkezetek tervlebontó hatóságai lettek. A papíron nem tervkötelezett szövetkezetek tervét a járási tanácsok mezőgazdasági osztálya és a Magyar Nemzeti Bank járási fiókvezetője erősítették meg. Mindebben az is közrejátszott, hogy a második 5 éves terv mezőgazdasági célkitűzései nem voltak mindenben reálisak — különösen az adott árszínvonalon nem. így a központi készletek biztosítása a hatalmi szót is megkövetelte. A centralizált mezőgazdaság-irányítási modell tehát lényegében tovább funkcionált. A közép- és alsó fokú szakigazgatási szervek önállósága (a termelő üzemek, szövetkezetek, állami gazdaságok és vállalatok önállóságáról nem is beszélve) továbbra is sok kívánnivalót hagyott maga után. A tanácsi szakigazgatási szerveket pedig továbbra is gátolta az eredményes munkában a kettős alárendeltség. A megyei tanács mezőgazdasági osztálya kaphatott utasítást a szakminisztériumtól és a tanácsi végrehajtó bizottságtól egyaránt. A tanácsok vonalán általában is ellentmondásos volt a helyzet, a demokratizmus csak lassan tehetett egy-egy lépést a konszolidáció, a kollektivizálás feszült időszakában, majd a szocialista átalakítás eredményeinek rögzítése során. Egy 1957-es párthatározat jelentős pozitívumként előírta, hogy a tanácsok pártirányítását ne direkt utasításokkal, hanem pártpolitikai eszközökkel, a tanácsokban dolgozó párttagokon keresztül végezzék. 1958-ban elvi döntés született a tanácsok gazdasági önállóságáról is — ez azonban már kevésbé realizálódott a továbbra is funkcionáló centralizált tervezési-költségvetési keretek közt. 1960-ban kormányhatározat sürgette az ügyek intézésének közelebb vitelét a dolgozókhoz, ill. az immár sokáig nem halasztható hatáskörrendezést. E téren azonban még évek munkája volt hátra: nem csak tanácsi, de országos igazgatási jogkörrendezésre volt szükség. 1965-től a termelőszövetkezeti mozgalom demokratizmusának fokozódásától kezdődően a mezőgazdasági szakigazgatásban is előtérbe került az új gazdaságirányítási mechanizmus előkészítése. így a felvásárló vállalatok már közvetlenül a szövetkezetekkel szerződtek, s a szerződéskötéseknél előtérbe kerültek a kereskedelmi módszerek, melyek mindkét fél érdekét igyekeztek figyelembe venni. Javult a szövetkezetek — vállalatok — tanácsok viszonya, együttműködése. A tsz-ek vezetői is felkészültebbek lettek az új típusú, vállalatszerű gazdálkodásra. A vezetők többsége gyökeret vert vidéken. Az 1957 óta jelentkező új igények beértek, fokozatosan gyorsuló ütemben áthatották az irányítási szer-