C. Tóth Norbert: Az esztergomi székeskáptalan a 15. században, I. rész. A kanonoki testület és az egyetemjárás - Subsidia ad historiam medii aevi Hungariae inquirendam 7. (Budapest, 2015)
3. Mítosz és valóság – Az egyházi középréteg Esztergomban
98 Mítosz és valóság — Az egyházi középréteg Esztergomban lékokkal kapcsolatban: az egyik, hogy mind a pécsi, mind a váradi káptalan esetében a vizsgálat időhatára 1526 volt. A másik, hogy ezek az arányszámok — sajnos — semmit sem fejeznek ki. Ennek oka rendkívül egyszerű: a káptalanokban, mint fentebb már láttuk, több olyan javadalmas is van, aki egyúttal más káptalanban is viselt stallumot, ráadásul nem is az esztergomi volt az „rezideáló helye," így „jelenlétük" a statisztikában jelentősen gyengíti annak megbízhatóságát. Mindezeken felül hibás és félrevezető az az arányszám is, amely az ismert kanonokok számát viszonyítja az egyetemjárókéhoz, illetve az ott fokozatot szerzettekéhez. Mindenfajta különösebb indoklás nélkül belátható ugyanis, hogy nem tudjuk megmondani, összesen hány kanonok alkothatta a testületet egy adott időszakban. Ám mivel ennek számolgatása nagy hagyományokra tekint vissza és minden százalékszámítás alapját jelenti, hosszabban is szólnom kell róla. Az utóbbi évtizedekben a káptalani testületekről megjelent munkák mindegyikében a szerzők — elsősorban a nyugat-európai káptalanokhoz viszonyítva — igyekeznek százalékosan kifejezni egy-egy vizsgált szempont meglétét, illetve annak nagyságát vagy éppen kicsinységét. A számolások alapjául szolgáló elvi „tételt" Köblös József dolgozta ki26 Mályusz Elemér becslésére27 hivatkozva — jóllehet Mályusz egy adott évben betölthető kanonoki helyek számáról beszélt —, és alkalmazta az 1458 és 1526 közötti teljes időkörre az általa vizsgált négy káptalani testület esetében. Számítási módszere kritika nélkül átkerült az azóta megjelent összes munkába és alapját képezte a különféle szempontok (származás, egyetemjárás, stb.) szerinti „statisztikai" vizsgálódásoknak: a megtalált kanonokok számából — az arányok szemléltetésére elég idéznünk a váradi káptalant, ahol Kristóf Ilona megállapítása szerint a 24 fős testületből a legjobban adatolható években is csak a kanonokok kétharmadát, a legrosszabb évben pedig alig hatodát tudta kimutatni28 — a különböző kategóriákban arányszámokat állítottak fel, illetve a javadalomviselés átlagos időtartamát számították ki. Mindez azonban ellentmond az alapvető statisztikai műveleteknek. Egy mintából — jelen esetben a megtalált kanonokok számából — ugyanis csak akkor lehet számolnunk, ha a minta reprezentálja az alapsokaságot. Már pedig a jelen esetekben a kiválasztás már eleve torz, hiszen nem ismerjük az alapsokaság mintázatát (értsd: nem tudjuk megmondani, hányán, milyen javadalmat és meddig viseltek, milyen fokozattal rendelkeztek), ezért az ebből számított arányok nemcsak a mintát nem reprezentálják, hanem a jellemezni kívánt sokaságot sem.29 E hibás vizsgálati metódus, illetve annak alkalmazásának „legjobb" megfogalmazása a Csanádi káptalan esetében történt meg: „a székeskáptalanban 1354-1526 között összesen 254 klerikus jutott 26 Köblös J.: Egyházi középréteg 9-10. 27 Mályusz E.: Egyházi társadalom 113-114. 28 Kristóf I.: Váradi káptalan 23. 29 Freedman, D.-Pisani, R.-Purves R.: Statisztika 376., 378.
