Sípos Antalné: Az államosítás előtt működött élelmiszeripari vállalatok repertóriuma (A Magyar Országos Levéltár segédletei, 24. Budapest, 2006)

BEVEZETÉS

1887-ben szabadalmaztatta Haggertmacher Károly a róla elnevezett, a malomőrlemények osztályozását forradalmasító síkszitát. A kormányzat jelentős segítséget nyújtott az ipar exportképességének megőrzése érdekében. 1885-től bevezették az ún. őrlési forgalmat. Ez azt jelentette, hogy a malmoknak lehetővé tették az olcsóbb külföldi, főleg román és balkáni búza vámmentes behozatalát oly módon, hogy az állam visszatérítette a búza vámját. Ennek fejében a malmok kötelezettséget vállaltak a vámmentesen behozott gabonának megfelelő lisztmennyiség (100 kg búzából - 70 kg liszt) külföldi értékesítésére. A vámhitel hosszúlejáratú volt, így a malmok a kivitellel vártak az alkalmas időpontig. Emiatt viszont nagy mennyiségű gabona halmozódott fel, ami lenyomta a belföldi gabona árát. A mezőgazdasági érdekképviseletek - Baross Károly vezetésével - óriási agitációt fejtettek ki az őrlési forgalom ellen, amit az állam 1900-ban meg is szüntetett. Ezután a malmok már csak a drágább magyar búzát dolgozhatták fel, és fel kellett emelniük a liszt árát. A világpiacon az amerikai liszt került ki győztesen a versenyből. A malomipar rohamos fejlődése ezt követően megállt, de még évtizedekig a vezető iparágak között maradt. A századfordulón a nagybankok versengtek a malomipari részvények megszerzéséért. A malmok üzemkorlátozó karlellekkel próbálták elejét venni a túltermelési válságnak, de a világháború alatt a kötött gazdálkodás tovább nehezítette helyzetüket. A kötöttségek alól csak 1924. július 15-e után szabadultak fel. Az összezsugorodott trianoni fogyasztóterületen a szabad versenyben kiütközött a „malmi hipertrofia", miközben az utódállamok beviteli tilalmakkal akadályozták a magyar liszt exportját. Az 1930-as években a védovámos politika következtében az ausztriai és a csehországi piacok is elvesztek, a világpiacon pedig már végképp alulmaradt a magyar liszt. A malmok ezen a válságon már nem tudtak úrrá lenni. A 65 millió mázsás őrlőkapacitással szemben csak 20-28 millió mázsa gabona termett, a hatalmasra növelt üzemeket így nem lehetett tovább foglalkoztatni. 1924 után a nagy budapesti malmok jelentős része szüneteltette működését, többeket közülük le is szereltek. Az Iparügyi Minisztérium 1938-ban megtiltotta új malmok alapítását, de törekedtek a meglévő kapacitás csökkentésére is. Ezt célozta az ún. Molimtm-malmok üzemen kívül helyezése. Ez az elnevezés a korábban a kincstár kezelésébe került pesti és két vidéki malom csoportját jelentette, napi 22 vagon őrlőképességgel. A malomkartell megegyezett a kormánnyal a Molinum-malmok megszüntetéséről, kártalanítás ellenében. Ilyen körülmények között elmaradtak a szükséges technikai fejlesztések. A második világháború idejére a malomipar kapacitása már feléleszthetetlenné vált, exportra gondolni sem lehetett. A háború után a mezőgazdaság leromlott állapota hátráltatta a malomipar fejlődését. A rossz termés miatt még több malom leállt, és a fennmaradók sem használták ki kapacitásukat. A magyar malomipar exporttermelése megszűnt.

4 1948-ban a malomipart is államosították, és gyökeresen átszervezték. Ehhez járult a mezőgazdaság kollektivizálása. Ahogy a mezőgazdaságot, úgy a malomipart sem tekintették az 1950-es években stratégiai jellegű iparágnak. 1948 1962 között a Malomipari Igazgatóság irányította a malmokat. Az 1960-as, 1970-es években az állam rákényszerült a malomipar fejlesztésére, így sikerült elérni a kapacitás 75-80%-os kihasználtságát. 1962-ben a malomipari és terményforgalmi ágazatok összevonásával létrejött a Gabona Tröszt, amely a rendszerváltás éveiben felbomlott. A malomipar ezután javarészt magánkézbe került. A CUKORIPAR Sem olyan látványosan felívelő, sem olyan tragikusan leépülő korszakot nem élt meg a cukoripar, mint a malomipar. Az élvonalbeli, valutatermelő iparágak közé tartozott, és gondjaival együtt túlélte a válságos időszakokat, életerős maradt a korszak egészén keresztül. A legkorábbi cukorgyárakat - szemben a malomipari vállalkozásokkal - osztrák tőkések alapították. 1752-ben alakult az első cukorfinomító Fiúméban, 1830 után pedig rövid idő alatt 63 „cukorgyár" létesült a répatermesztő uradalmakon.

5 1844-ben Pesten alakult meg az első cukorfinomító Pesti Czukorgyár néven. Az 1850-es években létesült az ácsi, a petőházi és a nagycenki cukorgyár, a Patzenhoffer és Stummer családok vállalkozásaként. A főszerepet a Lajtán túli vállalkozók játszották, akik felismerték a nyersanyag helyi feldolgozásából származó előnyöket. 1850 és 1865 között a magyarországi cukoripar termelése több mint tízszeresére nőtt, de alig egynyolcadát tette ki az összbirodalminak. Az 1873-as túltermelési válság a cukorpiacot is megrázta. Az ekkor meglévő 26 hazai cukorgyártónak mintegy fele be is szüntette a működését. Az ácsi, a petőházi és a nagycenki gyár túlélte a válságot. Az 1880-as évek végétől beszélhetünk mezőgazdasági cukorfőzdék helyett ipari cukorgyártásról. Ebben a korszakban lett a cukoripar az élelmiszeripar legdinamikusabban fejlődő ága. Az 1881. évi cukoradó-törvény a fogyasztási adónak a késztermék utáni lerovását vezette be. Az adót korábban a felhasznált répamennyiség után fizették a gyárak, és emiatt az alacsonyabb cukortartalmú répát felhasználók hátrányba kerültek.

6 Az 1888. évi cukoradó4 A magyar élelmiszeripar története. Mezőgazdasági Kiadó, Bp.. 1986. 91-154. (Szerk. KlRSCH János-SZABÓ Loránd-DR. TÓTH-ZsiGA István); BEREND T. Iván-SZUHAY Miklós: A tőkés gazdaság Magyarországon. Bp., 1973. 285-286.; BEREND T. Iván-RÁNKi Uyörgy: Magyarország gazdasága az első világháború után. 19!9 1925. Bp., 1966. 371-376. S BEREND T. Iván-RÁNKl György: Magyarország gazdasága az első világháború után. 19!9-1925. Bp., 1966. 377-380. 6 188!. évi IV. törvénycikk a cukor-, kávé- és sörfogyasztás megadóztatásáról.