Sudár Kornélia: Biztosító intézetek fondjainak repertóriuma (A Magyar Országos Levéltár segédletei, 8. Budapest, 2002)

Bevezetés

Az 1860-as években sorra alakultak a magyar biztosítók, de ennek a korszaknak a jellemzője a sok alapítási kísérlet és a gyors bukás. Az 1860 és 1870 között létrejött 12 társaság közül egy sem maradt fenn 15 évnél tovább, megszűntek vagy nagyobb intézetekbe olvadtak be. Főleg az életbiztosítási ágazat egyszerűbb formáit gyakorló kiházasítási, betegsegélyező és temetkezési egyesületek jutottak a gyors bukás sorsára. Az évtized jelentős alapítása viszont a Pesti Biztosító Intézeté, amelynek alakuló közgyűlését 1864. október 17-én tartották meg. Három millió forint alaptőkével a tűz-, jég- és szállítmányágazatot művelte, de 1868-ban felvette az életüzletágat, 1870-ben pedig az üvegbiztosítást is. 15 évi önálló működés során fuzionált a bécsi és párizsi bankok által alapított Fonciére Biztosító Intézetbe. A számos sikertelen alapítási kísérlet ellenére az 1860-1870-es éveket tekinthetjük a magyarországi biztosítási intézményrendszer megszületése és elterjedése időszakának: az 1869-es Compass adatai szerint az Osztrák-Magyar Monarchia területén működött 33 intézet közül már 10 volt magyar alapítású, közülük 4, a pozsonyi Hungária Biztosító Bank, a brassói Általános Nyugdíjintézet, a Pesti Biztosító Intézet és az Első Magyar Általános Biztosító Bécsben is tartott fenn képviseletet, és mellettük 9 nem hazai alapítású biztosító is prosperált a magyar piacon. Az 1873-as pénzügyi válságot a biztosítók is nehezen vészelték át. Jelentős biztosítékot nyújtott azonban a felelőtlen alapítási kísérletekkel szemben az 1875. évi XXXVII. te, a kereskedelmi törvény, amely arra kötelezte a biztosító vállalatokat, hogy minden általuk művelt biztosítási ág után külön-külön 100 000 forintnyi ténylegesen befizetett biztosítási alapot mutassanak ki, ennek hiányában viszont sem a cég bejegyzésére, sem az üzlet megkezdésére nem kerülhetett sor. Fordulatot jelentett a törvény a biztosítók és az állami felügyelet közötti viszony szempontjából is. Korábban, az Ausztriával 1867-ben kötött gazdasági kiegyezés értelmében a hitel- és biztosítóintézetek engedélyezésére azon ország minisztériuma volt illetékes, amelynek területén az illető társulat a székhelyét választotta. Ha a társaság a működését a másik ország területére is ki akarta terjeszteni, alapszabályának bemutatása mellett az engedélyt az ottani minisztériumtól is köteles volt beszerezni. A kereskedelmi törvény ezt az engedélyezési rendszert az állami ellenőrzés mellőzésével megváltoztatta kimondván azt, hogy a cégbejegyzés a törvényszéknél (cégbíróságnál) történik, a bejegyzett adatok mindenki által megtekinthetők és másolatban kiadhatók. Az engedélyezési eljárás egyszerűsítése mellett előírta viszont a cégbejegyzéskor bejelentendő adatfajtákat. Eszerint a biztosítónak közölnie kellett a befizetett alaptőke és a díjtartalék felhasználásának elveit, az életbiztosítással foglalkozó intézeteknek ezen kívül a díjtartalék kiszámításának elveit is, továbbá be kellett mutatniuk az általuk alkalmazni kívánt halandósági, illetve élettartam-táblázatokat, és jóvá kellett