Kálniczky László: A Magyar Országos Levéltár Filmtárában mikrofilmen őrzött anyakönyvek katalógusa : (Tematikus konspektus) 1. kötet : Bevezető, Aba- Nyíracsád (A Magyar Országos Levéltár segédletei, 4/1. Budapest, 1998)

Az anyakönyv, mint forrás

Igen jelentős forrás még a Helytartótanács által 1785-1786-ban elrendelt plébánia-összeírások alapján összeállított ún. „Pfarr-Topographie", amely a római- és görögkatolikus egyház igazgatási beosztását, fíliális rendszerét és a fília szintű népességszámokat is regisztrálta. A plébániák minden lényeges adatára kitért e felmérés, többek között még az anyaegyházhoz tartozó fíliák órában mért távolságára, a leányegyházzá nem szervezett különálló házak, házcsoportok külterületi lakott helyek nevére, távolságára, lélekszámára is. Ezt a népesség-nyilvántartást kellett évről évre folytatni, amely 1848-ig általában a katolikus papok feladata volt, ezúttal katonatisztek ellenőrzése mellett. Akkor elég hanyagul dolgoztak, mert az 1820-as években alig volt olyan, amelyben az anyakönyvi bejegyzések száma nem tért el az összeírásban feltüntetett számtól. A különbségek néha igen nagyok voltak, az is előfordult, hogy a tényleges kereszteléseknek csupán a fele került bele a jelentésükbe.

32 Az akkoriak, főként a nemesség ennek az összeírási és házszámozási akciónak vajmi kevéssé örült, mert - némi joggal - az adóztatásra irányuló törekvések előjelét látták benne. Az akkori összeírások is elsősorban az adózás, az adózóképesség felmérése céljából, illetve az adóbehajtók munkájának megkönnyítése érdekében készültek. 1822-ben az egyházi hatóság az anyakönyvekhez betűrendes névmutató (index) készítését rendelte el. Volt olyan lelkész, aki ezt visszamenőleg is elkészítette. Ez azonban újabb munkát jelentett nekik, de még többet akkor, amikor az 1827: XXIII. tc. elrendelte az egyházi születési, házassági, halotti anyakönyvek két példányban történő vezetését, s egyidejűleg kötelezővé tette valamennyi akkor bevett felekezetnél az anyakönyvi másodpéldányoknak a törvényhatóságok levéltárában történő elhelyezését. Anyakönyvekből kivonatot akkor az illetékes egyház őrizetében levő első példányból adtak ki, a másodpéldányból pedig csak az első példány elvesztése esetében. Az abszolutizmus korában az osztrák kultuszminisztérium 1851. október 19-én kelt rendeletével szabályozta újólag az anyakönyvezést. A papokat kötelezték, hogy ezentúl tüntessék fel a születés napját, az újszülött nemét, a házasfelek életkorát, a halotti anyakönyvben pedig a halál napját és az elhunyt szüleinek nevét is. Magyarországon a püspökségek a XIX. század fordulóján kezdtek ún. sematizmusokat kiadni. Ezekben minden egyes plébánia esetében feltüntették az anyakönyvek felfektetésének, vezetésének kezdő évszámát is, továbbá a illető templom építéséről, átépítéséről, védőszentjéről (titulusáróf), a plébánosról, a káplánokról, a hívők számáról, anyanyelvéről stb. szóló adatokat, amelyek kiválóan használhatók az anyakönyvekben kutatók számára is. Ezekben a kiadványokban az anyakönyvek vezetésének kezdetét általában egyetlen évvel jelölték meg, s bár - amint azt fentebb mondottuk - a XVIII. század derekáig a három különböző anyakönyvet nem mindig kezdték el ugyanabban az időpontban vezetni, az időbeli eltérés esetén mindig a legkorábbi dátum került a sematizmusba (ez rendszerint a keresztelési anyakönyveké). Ezért ezek az évszámok csak megközelítő, nem pontos adatokat jelentenek. Magyarországon az anyakönyvezést tehát nem egyszerre, nem egy időpontban, hanem fokozatosan valósították meg. A török hódoltság alatti területen az egyházak nem fejthettek ki rendszeres működést, anyakönyveket sem vezettek, ezért azok csak 1700-1770 között válhattak általánossá. Nem véletlen, hogy a városokban és főképpen az ún. szabad királyi városokban „fektették fel", vezették a legkorábbi anyakönyveket. Ezekben a városokban a plébános bemutatásának jogát a városi tanács gyakorolta, ugyanez a tanács ragaszkodott ahhoz, hogy a polgárjog, vagy céhtagság elnyerése esetében keresztlevelet is mutassanak be. Másrészt a lelkészek itt nemcsak magasabb jövedelemmel rendelkeztek, aminek következtében káplánt is tarthattak, hanem magasabb volt a képzettségük is. Egyszóval a jobb anyakönyvezésben az írásbeliség ottani magasabb színvonalának is volt következménye.

33 32 Dányi Dezső - Dávid Zoltán (szerk.): Az első magyarországi népszámlálás (1784-1787). KSH. Bp., 1960,; MOL A 40.. 120 kötet, C. 104. 1-57. kötet., MOL C 104. (Acta regulationum parochiarum /Alapítványi osztály/); Vö.: Szaszkóné Sin Aranka (szerk.): Magyarország történeti helységnévtára. (1773-1808). KSH. Bp., 1990, 6-13. 33 Gáthy Zsolt: Am/a/cőnyvezés/ szabályok kialakulása az esztergomi főegyházmegye területén. Budapest, 1942, passim; Tokody Ödön: A magyarországi római katolikus papság egyetemes címtára, az 1891. esztendőre. Temesvár., 1891, paasim; Szabó József (szerk.): A magyarországi Evangélikus Keresztyén Egyházegyetem névtára. Győr., 1940, passim *** ***