Bogdán István: Magyarországi űr-, térfogat-, súly- és darabmértékek 1874-ig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 7. Budapest, 1991)

MÉRTÉK, MÉRÉS, MÉRÉSÜGY

2.44.3 Hitelesítés. A mértékhitelesítés első fázisa az előbbiekben megismert vizsgálat vagy a később tárgyalandó (ld. 2.46) ellenőrzés volt. Ha a vizsgált mértéket az etalonnal egyezőnek találták, hitelesnek nyilvánították, s a tényt pecséttel, helyesebben bélyegzővel igazolták: a fém mértékbe beleütötték, a fa mértékbe belesütötték. — Itt is hivatkozom az előző kötet vonatkozó fejezetére és annak forrásaira.

606 Az ott nem jegyzetelt adatok forrását természetesen közlöm. A hitelesítést természetesen a mértékegység vizsgáló, ellenőrző személy, illetve szerv végezte. A városoknál kezdetben az egyik esküdt,

607 vagy a bíró,

608 avagy mindketten,

609 később a vásárbíró,

610 s a 15. sz. végétől ez az általános gyakorlat. De Nagyszombatban (Pozsony) 1559-től már van mértékfelügyelő, az hitelesít, Trencsénben a kapitány 1591-től, Budán 1696-tól a 19. sz.-ig a rendészeti biztos.

611 A megyéknél a hitelesítést 16. sz. végétől — az egész korszakon át — az alispán, illetve a szolgabírák végzik — kevés az olyan kivétel, mint pl. Tolna, ahol ez 1724től kezdve a számadó dolga.

612 A 18. sz. közepétől kezdve, amikor a törvényhatóságoknak pozsonyi etalonokat kell beszerezniük, az etalonokat Pozsony város hitelesíti, a 19. sz. elejétől pedig a helytartótanács. Az etalon másolatait, s a gyakorlatban használt mértékeket azonban továbbra is a törvényhatóságok megbízottjai hitelesítik a 19. sz. derekáig, ekkor az útjukra induló mértékhitelesítő intézetek veszik át ezt a feladatot — de csak ezt —, az ellenőrzést nem. A hitelesítő jel a városoknál a 15. sz.-ban a város pecsétje,

613 de valószínű, hogy korábban is az volt — és természetesen a későbbiekben is. Pozsony is azzal hitelesíti az országos etalonokat.

614 A megyéknél kezdetben az alispán vagy a szolgabíró a saját pecsétjét használta, csak a 18. sz. második felétől kerülhetett sor arra, hogy a vármegye pecsétjével hitelesíthessenek.

615 A 19. sz. derekától kezdve a mértékhitelesítő intézetek bélyegzőjén a császári sas, az évszám és a hitelesítő hely neve van,

616 csak az 1874:8. tc.-el kerül a sas helyére a magyar korona. Az 1854. évi rendelet még a mértékkészítő kézműves mesterjegyét is a mértékre tetette, és ezt, az abszolutizmus időszaka után is alkalmazták. A hitelesítési jelet úgy kellett a mértékre helyezni, hogy az látható legyen, s ez a kisebb súlyoknál nehézkes volt. Gyakorta előfordult, hogy a súlysorozat nagyobb tagjait bélyegezték csak meg. A 18. sz. végétől kezdve a kocsmai üveg és cserép ivóedényeken kívül az üvegpalackokat is hitelesíteni kellett. Erre érthetően az üveghutákat, illetve a gyárakat és a fazekasokat kötelezték. A hordók hitelesítése kezdettől fogva sajátos volt. Ezeknél a nagyságot: akó, csöbör stb. számot is be kellett égetni. Ezt eleinte a kádárok végezték, a 18. sz. elejétől kezdve mellettük a törvényhatóságok megbízottjának, falun a bírónak a jelét is alkalmazni kellett.

617 Természetesen különböző gyakorlat alakult ki. A mértékké váló hordókra (mint pl. a kassai, erdélyi stb.) nagyobb gondot fordítottak, de nem egységesen. A lengyel borkereskedők panaszára aztán a gönci, illetve a tokaj-hegyaljai hordók bélyegzését 1737-ben szabályozta a helytartótanács, meghatározván a hitelesítő jelet: a koronás magyar címert és melléje az évszámot kellett beégetni.

618 A hitelesítés időpontja hosszú időn át a mérték készítésének, illetve a használat kezdetének idejében volt esedékes, sor kerülhetett rá az ellenőrzéskor is (ld. 2.46). 8

: 115