Bogdán István: Magyarországi űr-, térfogat-, súly- és darabmértékek 1874-ig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 7. Budapest, 1991)
MÉRTÉK, MÉRÉS, MÉRÉSÜGY
A problémát a főhaditanács aztán a maga részéről rendkívül korszerű módon oldotta meg az 1695-ben kiadott gabonavásárlási utasításával. Kiszámíttatta az alsó-ausztriai mérő és még néhány magyar vár gabonamértékeinek vonatkoztatott gabonatartalmát bécsi fontra, és elrendelte, hogy a vételnél eszerint kell fizetni, 238 vagyis térfogatsúly (ld. 5.23) számítást alkalmazott. A polgári gyakorlatban a kamara alkalmazta 100 évvel később ezt a módszert a kincstári birtokok becsűjénél: a föld minőségét nemcsak a maghozammal, hanem a gabonafajták térfogatsúlyának (pozsonyi mérő/bécsi font) megadatásával határoztatta meg. 239 És ez időben kezdik alkalmazni ezt a módszert a hivatalos mértékegység vizsgálatoknál is. 240 2.35 Összefoglalás. A korszak mérő emberének a tárgyalt mértékekkel különösebb problémája nem volt. Az űrmértékek használata egyszerű, ezeknél a mérték és a mérés igazságára kellett vigyázni. A térfogatmértékek jó részét is ki-ki a helyi gyakorlatból könnyen megtanulhatta, csupán a köb-mértékek kívántak magasabb szintű műszaki ismeretet. A súlymérést, vagyis a mérleg és a súly használatát a számolni tudó hamar elsajátíthatta. A darabmértékeknél is csupán a számolás ismeret volt kívánalom. Az űrmértékek anyaga a fa, a fém és a kő. Az utóbbi a piaci gabona-etalonoké. A közkeletűen használt mértékeket keményfából művelték, általában dongás megoldással, abronccsal, de nem ritka a kéreg kivitel sem. Az etalonokat rézből készítették. A 18. sz. második felében a száraz űrmértéknél egyl űrtartalomhoz átlag 0,42 kg, a híg eszközöknél egy l-hez átlag 2,09 kg réz volt szükséges. Az etalonok minősége, pontossága fokozatosan javult. A száraz űrmértékek tartozéka a csapófa, keskeny léc, az általános csapott mérés eszköze. A híg mérték, illetve a hordó tartozéka az akoló. Kezdetben fából, a 18. sz. elejétől vasból, majd rézből is készült. A hosszmértékhez hasonló rúd, akó-számokat feltüntető beosztással. A hordó akona nyílásán bedugva rézsútosan a fenékfalig kellett tolni, ahol a rúd kiért, a beosztáson leolvashatták a hordó akó-nagyságát. A súlymérés egyik eszköze a mérleg. A 18. sz. végéig egyenlőkarú és egyenlőtlenkarú (általában körtés) mérleget használtak, a 19. sz. elején jelenik meg a hídmérleg, s a korszak végén a táblás mérleg. Ez csak fémből, az előbbiek fából, fémből készültek. A mérleghez kő és fém súlyokat használtak. Az előbbi a durvább, nagyobb teherhez. A 18. sz. során a vas mellett megjelennek a réz súlyok is. A hitelesítési utasítások előírják a szükséges súlysorozatokat. Az egyéb eszközök egy része térfogatmérték, másika a 19. sz. közepén jelenik meg, s bár közkeletűen alkalmazzák, de műszaki jellegűek. Ilyen az 1842-ben megismert, 1855-ben bevezetett szeszmérő (alkoholméter), amelyik a szesz alkoholtartalmát méri, a cukormérő (szacharométer) — 1854-ben ismertük meg, 1859-ben vezetik be, a cukoroldat százalékos töménységét mérő, az 1856-ban megismert, 1859-ben hitelesíteni rendelt gázóra, amelyik a fogyasztott gáz mennyiségét köbmértékkel mutatja meg.
