Bogdán István: Magyarországi űr-, térfogat-, súly- és darabmértékek 1874-ig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 7. Budapest, 1991)

MÉRTÉK, MÉRÉS, MÉRÉSÜGY

S hogy a borkimérés sem maradjon példa nélkül, megemlítem, mert jellemző, Szombathely 1611. évi statútumát, amelyik a város borárulásáról így rendelkezett: „...az penig az idén, az ki kocsmáros leszen, csapszéki legyen: úgy töltse az edént, hogy csordultig legyen, mint egyéb szabad városokon szokták az edént, csordultig tölteni, ellenkezőleg hamisan mér, s megbüntetik."

231 S tegyük hozzá: az az ivóedénynek a nagyságát hitelesítő jele a széle alatt egy ujjnyira volt. Kommentár nem szükséges. 2.34.2 Térfogatmérés. Mértékegységeinek, illetve fajtáinak (ld. 4.) megfelelően alakult a mérésmód, de meghatározó, hogy a méréstárgy merev, szemben pl. a gabona „folyékonyságával". A mezőgazdasági terményeknél általában kicsi a pontosság-igény, többségénél nincs is mérőeszköz. A helyi szokás alakítván nagyságot, mindenki tudja, mennyinek kell az egységnek lenni, tehát lényegében szemmel mérnek (pl. boglyát, ld. 4.5), másiknál számolnak, így darabmérték is lehetne (pl. a keresztnél, ld. 4.19, hány kéve). Sajátos a szekér (ld. 4.40) esete. Ez már részben mérőeszköz is, de a mérésmód függ a méréstárgytól. A leggyakoribb a széna. A helyi szekér fajtára a helyi szokás szerint általában szemmel mérnek, de „nincsen az a tele szénásszekér, amelyikre egy villával még rá ne férne". A közmondás jellemzi a mérésmódot is. Kivétel a katonai porció. Ezt már súlyban is megszabták, vagyis térfogatsúly (ld. 5.23) is, annak megfelelő a mérésmód (ld. 2.34.3). Más rakománynál vagy az űrmérték (ld. 3.), vagy a súly (ld. 5.), vagy a köbmérték (ld. 4.22) a tulajdonképpeni egység, s ezeknek megfelelő a mérésmód is. Az ipari termékeknek már van mérőeszközük. Egy részük űrmérték is lehetett (pl. szénmérték, ld. 4.41), de ez gyakorta csak egy keret, amelyet a mérendővel (pl. faszénnel) megtöltenék, s egy lapáttal több-kevesebb, nem számít. Másikánál (pl. téglamérték, ld. 4.42) lényegében köbmértékkel (ld. 4.22) mérnek, aszerinti az egység, és természetesen a mérésmód is. És ez a korszerű, mert a mérés konkrét tárgyától elvonatkoztató mérésmód. Nálunk a 18. sz. második felében terjed el, de csak nagyon lassan (ld. 2.34.2). Pedig egyszerű ez a mérésmód. A hosszmérték egységgel meg kell mérni a méréstárgy hosszúságát, szélességét, magasságát, a három mértékszámot össze kell szorozni, és meg is kaptunk a köbtartalom-térfogatnagyságát. Csakhogy e módszer alkalmazásához sok feltételnek kellett meglennie. Még ahol a legnagyobb szükség volt rá, az építőmesteri gyakorlatban sem alkalmazták igen a 18. sz. közepe előtt. A 18—19. sz. fordulóján a gyorsulni kezdő technikai fejlődésünk azonban megteremti az igényt, egyúttal fejleszti a vonatkozó ismeretet, s a 19. sz. elején a technikai területen már mindennapos gyakorlat lesz. A „laikus" területen azonban az aritmetikai és geometriai ismeretek hiánya miatt még a városi polgár sem alkalmazza, nemhogy a föld népe. 2.34.3 Súlymérés. Ha a lényeget tekintjük, egyszerű ez a mód. A mérleg egyik karjára kell tenni a terhet, a másikra addig kell rakni a súlyokat, amíg a két kar pontosan kiegyenlítődik, aztán megolvassuk, mennyi a rátett súly és megismertük