Bogdán István: Magyarországi űr-, térfogat-, súly- és darabmértékek 1874-ig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 7. Budapest, 1991)

MÉRTÉK, MÉRÉS, MÉRÉSÜGY

évi utasításban került sor,

115 valószínű azonban, hogy a korábbi gázórák is hasonlóak voltak. A mérést egy, a zár szerepét betöltó' folyadékba merülő forgó lemezdob végzi fordulatszámlálóval. Az órán áthaladó, megadott nyomású gázmennyiséget a számlálószerkezet köbmétékben, s tized részeiben számmal mutatja meg. Közvetlenül leolvasható. A mérő pontos működéséhez szükséges az óra vízszintes fekvése, amelyet a lábainál alkalmazott függősúly biztosít. Az óra tokban van, amelyet a hitelesítési bélyegző zár le, hogy illetéktelen a szerkezethez ne nyúlhasson. Az eszközök közé kell sorolnunk a hitelesítési bélyegzőt is. A mértékek anyagának megfelelően kétfélék voltak: fára, illetve fémre alkalmazhatóak. A fába belesütötték, a fémbe beleverték. Ennek megfelelő a kivitelük. A besütő vasból készült. A hosszúkás rudacsnak egyik végén fa fogó, a másikon a hitelesítő jel. Ezt mivoltától függően huzalból hajlították vagy lemezből kivágták. A kovács, majd a lakatos munkája volt. Bélyegzéskor tűzön izzóra hevítették és a mértékbe belenyomták. A hordó hitelesítőre érdemes két 16. sz.-i adatot idézni, nevét ismerhetjük meg. Az esztergomi érsekség 1570. évi leltárában szerepel: „doleator sigillum ad vasa sigillanda",

116 amit magyarul megmond Keresztúr (JSopron) 1595. évi összeírása: „hordóra való pechetleö vas az vr eö nag[yság]a newe raita".

117 A beütő bélyegző az ötvös-jelhez, illetve a nyomdász betűdúcához (patrica) hasonló edzett vas rudacska. Egyik végére reszelték, vésték a hitelesítő jelet, sima végét kalapáccsal ütögetve „bélyegeztek". A hitelesítő jel, mint majd látni fogjuk (ld. 2.44.3), általában címer volt — országos jellegűeknél a magyar címer — kivételesen valami más tulajdon-jel (az előbbi példában, láttuk, a név), a 19. sz. elején melléje kerül az évszám, a hitelesítő intézetek szervezése után pedig a hely, az abszolutizmus korában még a császári sas,

118 amelyet 1875-től a magyar korona váltott fel.

119 2.33.2 A készítés kérdéséről az előző kötet vonatkozó fejezetében

120 mondottakat csak összefoglalóan közlöm, de ki kell egészítenem e kötet témájára vonatkozó, újabb, a hivatkozott forrásokból származó adatokkal. A kezdeti időben azonban nem buzog forrás, logikával kell segítenünk magunkon, s későbbi adatokat visszavetítenünk. — A mérőeszközök anyaga fa, ón, réz, vas, cserép — ritkábban kő — és üveg volt (ld. 2.33.1), nyilvánvaló, hogy ezen anyagok művelői a mértékek készítői. A 10—12. sz.-ban az űrmértékek többsége fa, a faragómesterek készítették, a többi, sokfele edénnyel együtt. Kifaraghatták egy tönkből, de ha dongából készült, a hordóhoz hasonlóan, faabronccsal fogták össze, amit fonóberkével: kosárvesszővel kötöttek meg. S amikor a 13. sz.-tól kezdve a kádárok fokozatosan átveszik e munkát, vele jön a technológia is, s inkább csak a 16. sz.-tól kezdve segít be a kovács a vasabroncs készítésével. A 13. sz.-tól, elsősorban a városokban elterjednek a fém űrmértéke, az ón, és rézműves készíti ezeket, s az utóbbi lesz aztán a leginkább hivatott mester; Amikor a fa ivóedények mellett elterjed a cserép is, mértéket is alakít, amelyet a fazekas művel. Az üveg, drágasága és törékenysége