Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek, 1601–1874 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 6. Budapest, 1990)
2. MÉRTÉK, MÉRÉS, MÉRÉSÜGY
számolni is kell tudnia ahhoz, hogy a mérési ismereteket elsajátíthassa, és bizonyos gyakorlat is szükséges, hogy a mérést jól végezze. 2.3.2.2. A földmérő mesterség éppen ezért alakulhatott ki az eló'zó' korszak végén, 6 s valószínűleg a 17. században is tovább élt. Nincs konkrét adatom, de a logika mondja, hogy egy-egy településnél, uradalomnál mindenképpen volt valaki, aki a földméréshez értett, ha nem is volt mestersége, különben az időszak korpuszban ismertetett méréseit nem végezhették volna el. A másik vonal a 17. század ún. hadas idejének a következménye: a hadmérnöki intézmény. E katonák elsődleges feladata természetesen az erődítmények, katonai objektumok létesítése volt, s ennek során földmérői, térképező munkát is végeztek. 7 2.3.2.2.1. Képzés a korszakunk elején nem létezett. A legszükségesebb alapismeretet azonban az iskola alsó tagozatát elvégző megismerhette, amennyiben megtanult számolni. A kor matematikakönyvei az alapműveleteket már tanították, 8 sőt, szorzótáblák is voltak már. 9 Ezt azért hangsúlyozom, mert ennek ellenére még a 18. század első felében is csak mintegy jelölték a szorzást a földméréseknél, amikor megadták a terület széltét-hosszát, amint ezt a négyszögmértékeknél láthatjuk (ld. 4.2.51.—4.2.57.). Ebből arra következtethetünk, hogy geometriai ismereteket akkor még nem tanítottak (e témával Szénássy — sajnos — nem foglalkozott). Nem ismerhették még a paralelogramma területének a kiszámítását, annak ellenére, hogy egyes kiadványok foglalkoztak vele. 10 A 17. században azonban alig volt matematikailag is iskolázott pedagógus, 11 hogyan is taníthattak volna meg arra! A hazai matematika még a török hódoltság után is alacsony szinten maradt, csak a 18. század derekán indult meg a lassú fejlődés, 12 amikor más úton már megoldódott ez a probléma. Az időnként földmérését végző férfi tehát a 17. században a számolás tudományával rendelkezhetett, földet mérhetett, de területet még később sem. SŐt, a köznapi gyakorlat még az építőmestereknél is, s még a 18. század közepén is úgy határozta meg a falsík — így a téglalap — nagyságát, hogy a hosszúsághoz hozzáadták a magasságot, vagyis a téglalap szélességét (ld. 4.2.55.). A 17. században tehát a földmérők képzését legfeljebb a következők szerint képzelhetjük el. A számolni tudó, a mérésben — öllel, rúddal, kötéllel — járatos férfit (esetleg a bírót) e tudománya miatt gyakorta hívhatták más vidékre is, megismerhetett tehát sokféle földmértéket, gyakorlatból megtanulta, melyikmásik mekkora, s ebben jó tanítómestere volt a szeme: a szemmértéke. Vagyis magát képezte. De nem csak, bizonyos, hogy akadt tanítványa, ha más nem, az a suhanc — esetleg a fia —, aki segített neki a mérésben. De kerülhetett a falubeliek közül is érdeklődő, aki segítség címén ellesegette, vagy borozgatás közben kicsalogatta a tudnivalókat. A földmérő tudomány az idők folyamán természetesen gyarapodott, így aztán a 17. század végére ilyen maga tanította földmérő többfelé működhetett, sőt, némelyike talán már meg is élt belőle, ez lett a mestersége. S hogy Budán 1696-ban már így volt, azt tudjuk is (ld. 2.3.2.2.2.). A földmérők intézményes képzését azonban tulajdonképpen a hadmérnökök
