Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek, 1601–1874 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 6. Budapest, 1990)
5. BEFEJEZÉS
mértékre volt szükség. Egy részüket házilag készítették, csak a hitelesítendő mértékeket — elsősorban a rőföt és az ölet — készítette mesterember. Ezek beszerzéséről és beszereztetéséről a törvényhatóságok gondoskodtak, a 18. század közepétől kezdve a helytartótanács útján. Ugyancsak gondoskodtak az etalonok gondos őrzéséről, azok publikussá tételéről — etalonmásolatokat helyezve el a piactereken —, ugyanakkor kötelezve és ellenőriztetve a törvényes, hiteles mértékek használatát. A lényeget tekintve ez a mérésügy alapvető feladata. Törvények, rendeletek: központi, törvényhatósági, földesúri rendelkezések törekedtek ezt megvalósítani, a 17. században még decentralizáltan. A 18. század elején az ország gazdát kerít e feladatnak: a helytartótanács gondjára bízza, s ezzel központilag irányított, szervezett lesz a mérésügy intézése. E munka alapvető ténykedése a mértékegység megállapítása, illetve etalonizálása- Ennek során a helytartótanács a 18. század közepétől kezdve többször is megvizsgálja a törvény szabta pozsonyi mértékeket. A vizsgálati tapasztalatok alapján dolgozzák ki a század vége felé a mértékhitelesítési szabályzat tervezeteit, s a 19. század első harmadában már jelentkezik az igény az e feladattal foglalkozó önálló intézményre. A mértékhitelesítő hivatal létesítésének ügye az 1840-es években „iktatódik", de csak az 1850-es években épül ki e szervezet az országban. Ami a mérésügy legnagyobb gondja volt az egész korszakban: a mértékegységesítés, szintén az előző korszakból öröklődött. A 15. századi törvény szabta budai mérték országossá tétele azonban a török megszállás következtében e korszak elején már eleve megoldhatatlan volt. Utódjának a törvényhozás a 17. század derekán a pozsonyit jelölte ki, s ettől kezdve a központi hatalom, a kormányszervek, elsősorban a helytartótanács ezek használatára kötelezte a törvényhatóságokat, ellenőriztetve a használatot, büntettetve a végre nem hajtást. Ugyanakkor hat a bécsi rendszer is, egyrészt a kereskedelmen keresztül, másrészt a törvénnyel nem védett területen: a földmérésnél. A 18. század közepétől a szakképzett geometrák működése nyomán alkalmazni kezdik a bécsi négyszögölet. Mária Terézia úrbérrendelete már így szab földmérték (hold) nagyságot. II. József megpróbálta a nagyobb bécsi egység (a hold) behozatalát, sikertelenül: erre csak az abszolutizmus idején kerül sor: a földadóideiglen, a második kataszteri felmérés során, ugyanakkor, amikor a parancsoló kéz, félretolva a törvényes pozsonyi mértékeket, bevezetteti a bécsi mértékrendszert. Az 1850-es években tehát a mértékegységesítés ügye befejeződött. De miért? A 18. század második felétől ugyanis észrevehető egy belső integrálódási folyamat. Két ágon haladt: a hosszmértékeknél részint a törvényes pozsonyi rendszer alkalmaztatása, részint és főleg a bécsi mértékek (a gazdasági kapcsolatokon keresztül) érvényesítik hatásukat; a földmértékeknél pedig részint belső öntörvényű integrálódás folyik, amelynél a célszerűség „magától" szelektál, s favoritja a hold, másrészt, ezzel párhuzamosan, alapvetően az úrbérrendezés hatására (e földmértékhez kapcsolódó területmérték — a bécsi négyszögöl — célszerűségének a felismerése), harmadrészt pedig a szakképzett földmérők gyakorlata egységesít, amely a kettőt egyesítve alkalmazza. Ez a belső integrálódás a 19. század közepén 31 Bogdán 481
