Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek, 1601–1874 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 6. Budapest, 1990)

5. BEFEJEZÉS

5.2. MÉRTÉKEK A két kötet választó korhatára természetesen mesterséges, nem fejezó'dött be a mértékek használata a 16. század végén, s nem kezdődött újra a 17. század elején. Az előző korszak zárókészlete és e korszak kezdő készlete azonosan és szervesen kapcsolódik az újhoz. A hosszmértékeknek 14 mértékegysége és 37 alegysége, a földmértékeknek 25 egysége és 9 alegysége, vagyis a 85 mérték csak formailag örökség, bizonyosan többet kaptunk annál. Földmértékeink bizonyítják ezt, hiszen 13 egység már a 17. század első éveiben feltűnik. Nyilvánvaló, hogy jóval korábban keletkeztek, csak éppen a forrásadottságok és a kutatás nehézkessége miatt akkor még rejtve maradtak, sőt, valószínűnek tartom, hogy az 1650-es évekig először előfordult mértékek is az előző korszakban alakultak ki, főleg az alapegységek. Tehát a 17. század gyarapodása nem olyan ugrásszerű. A hosszmértékeknél 2 egység és 20 alegység, a földmértékeknél 25 egység és 75 alegység a gyarapodás, s az nem kizárólag e századé, a mértékek túlélik a századfordulót. A 17. század végének zárókészlete — a hosszmértékeknél 16 egység és 57 alegység, a földmértékeknél 50 egység és 84 alegység — valószínűleg bővebb volt, hiszen a 18. század elején feltűnő mértékek a 17. század vége felé születhettek. Ugyanez mondható a 18. század záró és a 19. század induló készletéről — a hosszmértékeknél 25 egység és 92 alegység, a földmértékeknél 82 egység és 104 alegység —, a készletet itt is gyarapíthatja a 19. század elején megismert mértékek némelyike. Az azonban kétségtelen — ha a feltárásból esetlegesen kimaradt mértékek lehetőségétől eltekintünk —, hogy a korszak végén a hosszmértékeknél 30 egység és 18 mértéknél 92 alegység, a földmértékeknél 88 egység és 11 mértéknél 108 alegység, összesen tehát 317 mérték a készlet, ezt tette történetivé a méterrendszer. Az sem lehet vitás, hogy a hossz- és a földmértékek aránya megközelíti a valóságot. Az egységeknél a hosszmérték a földmértéknek 34%-a, az alegységeknél viszont 85 %-a, vagyis lényegesen több földmértékre volt szükség, mint hosszmértékre. És ez a mérendők mivoltának különbsége alapján logikus is, de az is, hogy az alegységek száma igen közelítő. A táj igénye a hosszmértéknél is jelentkezik, elsősorban — szintén érthetően — a rőfnél, de sokkal jelentősebb ez — ugyancsak érthetően — a földmértékeknél; még az országos-általánosból is sajátost alakít, a táji jellegzetesség mellé. A legtöbb mérték északon dívik, tehát itt a legdifferenciáltabb a készlet, legkevésbé az a déli területen. Az ország középső része átlagosnak nevezhető, ahol a készletnek kb. 30%-a sajátos, az országos, általános mellett. Az alkalmazás területén szintén jelentkezik a két mértékfajta különbsége.