Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek, 1601–1874 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 6. Budapest, 1990)
4. FÖLD- ÉS TERÜLETMÉRTÉKEK, TERÜLETNAGYSÁG-JELÖLÉS
az egész országban elterjedt, beleértve a horvát-szlavón területet is, csak Erdélyt nem hódította meg. Érthető'. A helyi földmértékeket azonban mégsem tudta kiszorítani, kizárólagos használatát a metrikus rendszerig nem érte el. Hivatalos mérték, számítási egység mivolta — meglátjuk — sok forrásunk adatánál észrevehető. Az integrálási szándék nemcsak a mértéket, hanem a nagyságot is igyekezett egységesíteni. így aztán a 18. század közepétől kezdve sok esetben eltakarja nemcsak a tényleges helyi mértékeket és azok nagyságát, hanem az esetleg helyben alkalmazott pozsonyi mérő nagyságát is. Azt azonban figyelembe kell venni — ezt is meglátjuk —, hogy mind az egyes településeknél, mind a nagytájaknál, sőt, országosan is a gyakorlati átlag (a gyakoriság, a trend, nevezhetjük bármelyiknek) ezen érték körül csoportosul. Ezen integrálódási folyamatban a pozsonyi mérő is általánosul, elszakad a funkciótól, s a 18. század derekától már nemcsak a szántónál, hanem más művelési ágaknál is alkalmazzák. E mérték említett nehézkes indulása nevére is ránehezedett, mint ezt már a köbölnél említettem (ld. 4.2.38.22.). A 17. században és a 18. század elején is egyenetlen a terminológia: hol köböl (cubulus), hol mérő (metreta) a neve, néha még kila is, sőt, az 1715-ös összeírásban szapu (sapo) is előfordul, amikor vagylagozzák: „cubulus seu Pos. metreta", 1873 „Cubulus Pos. seu metreta", 1874 „kila seu metreta Pos.", 1875 „sapo seu metreta Pos.". 1876 Ha viszont nem vagylagozták, de a pozsonyi jelzőt kitették, bármelyik mértéknevet írták is — pl. köböl, 1877 kila, 1878 szapu 1879 —, az a pozsonyi mérő. Végezetül, ha röviden is (mert nem tartozik a témához), de foglalkozni kell a pozsonyi mérő mint gabonamérték konkrét nagyságával, vagyis űrtartalmával is, mert ez esetleg földmérték mivoltában is jelentkezhet. A probléma lényege az, hogy két mérő volt: a kicsi — kerekítve 531 és a nagy — kerekítve 621 (ld. később). Lederer szerint a 17. század végéig a nagy (75 iccés) dívik, a 18. század elejétől a kicsi (64 iccés) kialakulva párhuzamosan él a naggyal a 18. század végéig, amikor is a kicsi lesz uralkodó a métertörvényig. 1880 Huscava szerint 1551-től a nagy mérő (nála 74 icce) él 1807-ig, majd 1813-tól tovább, a köztes 6 évben pedig a kicsi (64 icce). 1881 N. Kiss szerint a 16. század végétől párhuzamosan használják, 1807 és 1813 között a kicsit, aztán ismét mindkettőt. 1882 Kazimír szerint több nagyságú: 64, 68, 70, 72 iccés pozsonyi mérő létezett, s mintegy tízféle metrikus űrtartalmat ad. 1883 Eddig a lényeges irodalom, s mindegyik szerző mást mond. Említettem, részletesen nem foglalkozom a témával, de néhány tényt meg kell állapítani. A törvények közül szövegében csak a kis mérőt elrendelő 1807:22. tc. szabja meg az icce számát: 64 (ld. 2.4.2.1.). A helytartótanács 1776. évi rendelete szerint a pozsonyi mérő 74 icce, 1884 e tényt a pozsonyi 1551. évi etalon alapján állapította meg. 1885 Az 1779. évi újabb vizsgálat ugyanezt állapította meg, 1886 az 1780. évi vizsgálat úgyszintén. 1887 Az 1807:22. tc. rendelte kis pozsonyi mérő miatt támadt bonyodalom alkalmával, ismét és már köbmértékre vizsgálták mindkét mérő űrtartalmát. 1888 És ismét megtették, amikor a bonyodalom miatt 1813-ban újból a nagy pozsonyi mérő használatát rendelték el. 1889 Hivatalosan tehát e korszakban a nagyobb pozsonyi mérő dívott, a hivatkozott számítások szerint 61,6— 63,2, a métertörvény szerint 62,5 1 űrtartalommal, kivéve az 1807 és 1813 közti
