Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek, 1601–1874 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 6. Budapest, 1990)

2. MÉRTÉK, MÉRÉS, MÉRÉSÜGY

látszik, hogy a nagyobb büntetés jobban riasztott, a hiteles mérték használatára mégis jobban rákényszerített. 2.4.8. összefoglalás. A hazai mérésügy előbbiekben vázolt képe, ha részletekig nem is finomított, mégis plasztikusan tárja elénk e 270 esztendő történéseit. Világosan kirajzolódik az, ami logikus is: együtt alakult általános fejlődésünkkel, hiszen szerves része annak; de nemcsak alakult, alakított is, hatott reá a maga területén. Ha a sokaságból az egységbe szűkülő folyamatot időmetszetekkel vizsgáljuk, észrevehetjük, hogy az ember és a társadalom mindent megtett annak érdekében, amire a mérésügyben akkor igénye és lehetősége volt; egyik időszakot sem marasztalhatjuk el emiatt. Amit hangsúlyozni kell: a természettudományi, a fizikai, a geometriai, a matematikai és a technikai ismereteknek kellett elsősorban fejlődniük ahhoz, hogy a mérésügy fejlődhessen, és éppen ezen a területen voltunk jelentős lépéslemaradásban Európától. A tudományos-technikai problémából politikai, illetve jogi kérdést csináltunk. A törvény szerinti mérték kellett, nem a parancsolt bécsi, és vitatkoztunk a szabad királyi város és a megye hatásköréről a mértékellenőrzésben. Csak az 1830-as években mondjuk ki a döntőbb érvet: a tizes számrendszer sokkal alkalmasabb a tizenkettesnél, illetve a hatosnál, de csak az 1850-es években hangsúlyozzuk ezt. És még két évtized kellett a fejlődéshez, de ekkor már azt tartja Szily a bécsi mértéktörvény-javaslat megbocsáthatatlan baklövésének, hogy hét tizedes pontossággal számol, amikor általában öt, a gyakorlatban azonban három tizedes is elég, a többi csak zavar. Ez az az idő, amikor az európai fejlődés élcsapatához felzárkózunk — de nem egészen. A polgári rendszert jellemző méterrendszert átvesszük, de nem akarunk szabadulni a feudális örökségtől, magunkkal visszük a holdat.