Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek, 1601–1874 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 6. Budapest, 1990)
2. MÉRTÉK, MÉRÉS, MÉRÉSÜGY
„a szilárd és folyó tárgyak mértékének önkényes és nyerészkedő' megváltoztatási s leszállításai" által, s annak „megkísérlésében, hogy magukat a megyék joghatósága alól kivonják" — állapítja meg az 1715:63. tc, s ezért, érvényesítve az 1655:31. tc.-t, újból elrendeli: mindenütt az országban „a szilárd és folyó tárgyak mértékeit, nemkülönben a rőföket és súlyokat ... a pozsonyi mértékekhez, rőfhöz és súlyhoz kell idomítani és alkalmazni", a hegyvámnál is, és az ügyben eljáró alispán vonatkozó utasításait végre kell hajtani. Ezzel szemben Vas megye, amikor 1715-ben kihirdeti, hogy a fenti törvény alapján a pozsonyi mértékeket kell használni, hozzáteszi: „kivéve a hegy vámot és a tizedet". Trencsén megye pedig 1716-ban ezt hirdeti: a pozsonyi szapu, a budai icce, a bécsi súly és rőf az országban előírt mérték (a sing és a lakat tilos); Borsod megye 1717-ben: törvény szerint az egész országban pozsonyi mérőt, bécsi súlyt és rőföt kell használni. Baranya megye 1716-ban, Tolna 1724-ben a pozsonyi mértékek kötelező használatát rendeli el; Szepes megye viszont 1747-ben ismét ezt mondja: az 1715:63. tc. szerint pozsonyi száraz és híg mértéket, bécsi súlyt és rőföt kell használni, amikor az évben Pozsony megye a pozsonyi mértékeket kötelezi. Mi lehet az oka, hogy egyes megyék — hangsúlyozom, megyék és nem szabad királyi városok — önkényesen „egységesítettek"? A törvény szövege egyértelmű, világos, félreérthetetlen; tévedésről szó sem lehet. A megye vezetői sem szerethették annyira Bécset, hogy így kedveskedjenek neki, különben is, ez időben még nem törekedett annyira az egységes birodalmi mértékhasználatra. Aztán: miért csak a rőf és a súly a bécsi, az űrmérték az pozsonyi, vagyis hazai? És miként lehet a törvényre közvetlenül hivatkozva törvényellenest állítani? És miért csak egyes megyék? Sorolhatnám még a kérdéseket, de nem tudok rájuk válaszolni. Csak azt mondhatom — s ezzel fokozom az ellentmondást —, hogy az egységesítési őrködéssel megbízott helytartótanács 1726-ban, 1727-ben, 1740-ben, 1749-ben, hivatkozva az 1715:63. tc.-re utasítja a törvényhatóságokat: minden mértéket egyeztessenek a pozsonyiakkal. És bevezetik a pozsonyi mértéket 1734-ben országgyűlési végzéssel Horvátországban, a haditanács rendeletére 1750-ben a határőrvidéken is. 1753-ban a bányakamara újraalakítva egységesíti a bányatelek nagyságát, s ez az egységesítés valóban érvényesül is, nem kell a rendelkezést ismételni, legfeljebb módosítani, mint tették 1792-ben, de ez a rendelkezés is érvényesült, ami a sajátos terület következménye. Egységesítésnek tarthatjuk az 1767-ben induló úrbérrendezés során a belsőkülsŐ telek mértékeinek, s részben ezek nagyságának megállapítását, amely a hazai sok mérték közül kiválasztja a művelési ágra jellegzeteseket (4 + 1), s azokat alkalmaztatja. Ez az indirekt mértékegységesítés, ha a gyakorlatban nem is szüntette meg a földmértékek sokféleségét, fokozatosan hatott azokra, elősegítette a belső integrációt, és formailag érvényesült is az urbáriumokban. 1769-ben a gubernium, bécsi utasításra, bevezetteti a bécsi mértékeket, a rőföt is, s ezzel tulajdonképpen megzavarja az erdélyi mértékek eddigi szervesen fejlődő integrációját.
