Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek, 1601–1874 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 6. Budapest, 1990)

2. MÉRTÉK, MÉRÉS, MÉRÉSÜGY

valószínű, hogy a meglevő' hitelesítési intézetek már az 1870-es évek elején — ha nem korábban — ismerték és alkalmazták is ezt a rendszert. A második fázis egészében csak az 1850-es években honosodhatott meg nálunk, ugyanis az 1770-es években induló pozsonyi vizsgálatok alkalmával a hosszmértékeknél nem alkalmazták, noha — a szabályzatok összehasonlításából következik — az űrmértékvizsgálatnál már nem sokkal tértek el az 1858. évi szabályzat utasításától. így azt mondhatjuk — ismét csak a hosszmértékre figyelve —, hogy a törvényhatóságok a 17—18. században, sőt, egyesek a 19. század elején is az első fázis szerint cselekedtek. Valószínűleg a következők szerint jártak el. A vizsgálandó rőföt — majd kizárólag ezt a hosszmértéket ellenőrizték — egy asztalon a törvényhatósági rőfetalon másolata mellé fektették, bal oldalukat — a mérték elejét — valaminek nekiszorítva megnézték és ujjal meg is tapintották, hogy a másik vég egyezik-e vagy sem. Ha nem, a mértéket visszadták; ha egyezett, megnézték az osztások egyezését is, esetleg kis léccel egyeztetve azokat. Csaknem bizonyos, hogy 1 milliméteres eltérést — ha egyáltalán észlelték, tessék megpróbálni! — figyelembe sem vettek, nemhogy annál kisebbet. Ezt az Abeleféle vizsgálat is bizonyítja. 2.4.4.3. Hitelesítés. A vizsgálatnál az etalonnal egyezőnek ítélt mértéket hitelesnek ismerték el, a hitelességet pedig a kor pecséttel igazolta. A vonatkozó forrásokban is gyakori ez a kifejezés, pedig helytelen. A kor gyakorlata szerint ugyanis a pecsét viaszba nyomott jel — címer —, oklevél, irat tartozéka. A mértékek anyaga pedig fa és fém, erre közvetlenül és maradandóan nem lehet pecsétet tenni; azt bélyegzik: a fémbe beverik, a fába besütik. Természetesen az hitelesít, aki a mértéket vizsgálta, ellenőrizte. így pl. 1670-ben Komárom megyében az alispán;

482 1691-ben Nógrádban a szolgabíró;

483 1696-ban Budán a rendészeti biztos, a város jelét bélyegezve a mértékre,

484 1717-ben Pesten a vásárbíró,

485 1724-ben Tolnában a számadó

486 stb. Érdemes megemlíteni a kivételt, amikor nem a hiteles hitelesít. 1782-ben az aranyosi lakosok beperelték Szaif János komáromi sörfőzőt. hogy bár pecsétes, mégis hamis akolófát használt. A tanúvallatások során aztán kiderült, hogy arra az „akoló fára Komáromban az Lakatos legény sütötte reá egy Húsz krajcárosért a vármegye pöcséttyit".

487 A 18. század közepétől azután, ahogy a törvényhatóságoknak be kellett szerezniük a pozsonyi etalonokat, azokat Pozsony városa hitelesíti bélyegzőjével,

488 a 19. század elejétől pedig a helytartótanács;

489 de az ezekről, tehát a törvényhatósági mintaetalonokról készült másolatokat továbbra is a törvényhatóságok megbízottai hitelesítik,

490 mint addig is, s egészen a 19. század derekáig, a hitelesítő hivatalok megszervezéséig. Attól kezdve ezek feladata lett a hitelesítés, az abszolutizmus időszakában — láttuk — a császári sassal, az évszámmal és a hitelesítő hely nevével; csak az 1874. évi mértéktörvénnyel került a sas helyére a magyar korona, de még 1875-ben is forgalmazták és használták a bécsi hitelesítő hivatal által bélyegezett mértékeket. A visszásságot csak a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium az évi rendelete szüntette meg, amely kimondta: csak a hazai intézetek által a magyar koronával hitelesített mértékek érvényesek, min-