Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek a XVI. század végéig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 3. Budapest, 1978)

2. MÉRTÉKEK, MÉRÉS, MÉRÉSÜGY

Az elmondottakhoz még hozzá kell tennem, hogy bár adataink többsége XVI. századi, de visszafelé is utal, és a Selmecbányái XIII. századi példa valószínűsíti azt a feltevést, hogy ez időben minden fejlettebb városunk foglalkozott a mérésüggyel: intézkedett a hiteles, igaz mérték használatáról, büntetve a hamissal élőt. A végrehajtás módja azonban a hely és az idő függvényeként változhatott. Vizsgálnom kell a mérésügy szervezettségét is. E szempontból azonban hasznos, ha a hosszmértékeket elválasztjuk a földmértékektől. A hosszmértékek közül tulajdonképpen csak a rőffel kell foglalkoznunk, és azt is mondhatjuk, hogy a XVI. század végéig jóformán csak városi ügy, a megye csak ekkor kapcsolódik be. A mérésügy a városnál valamelyik tisztviselő (a XVI. században már alantasabb beosztású) megbízás alapján, megbízatása időtartama alatt végzett feladata. Csak a XVI. század derekán lesz egyes városoknál önálló foglalkozás a mértékhitelesítés. A megyéknél szintén valamelyik, de már magasabb rangú funkcionárius a gazdája, ugyancsak meghatározott időtartamra. Mindegyik megbízott azonban csak a mértékek hitelesítésével, illetve a hiteles mértékek használatának ellenőrzésével foglalkozott. A hiteles mérték mivoltát országos szinten az uralkodó, illetve az országgyűlés, helyi esetekben valószínűleg a tanács állapította meg. A földmértékek területén az előbbihez hasonló a helyzet. A hiteles hivatalos — királyi - mértékegységeket, etalonjait az uralkodó állapította meg. Az eredeti etalonokat a kincstárnok, hiteles másolatait a királyi kancellár, illetve a kancellária levéltárnoka őrzi. Lehetséges azonban — legalábbis a XIV. századtól kezdve —, hogy egy-egy hiteles másolat az egyes országos bírák kancelláriájához, illetve levéltárához is eljutott. Az országbírói gyakorlatból tudjuk ugyanis, hogy ez időben egy-egy méréshez etalonnal hitelesített mérőkötelet küldtek el. Valószínű az is, hogy a központi kancelláriákban az etalon-másolatot őrző levéltárnokon kívül - ha maga nem értett volna a méréshez — volt valaki, aki mérni, számolni tudott, akit a mérésekhez esettég kiküldtek, illetve aki a beérkező jelentések vonatkozó részeit szükség esetén megmagyarázta. A mérés elvégzése ad hoc feladat, a vonatkozó ügy függvénye. Lényegében és általában két ember végzi. Az egyik a királyi ember. Jöhetett az illetékes központi kancelláriától — a már említett, méréshez értő ember -, de talán inkább a megyétől, hogy a helyi viszonyokkal ismerős legyen. A másik megbízott a helyi viszonyokat eleve ismerő hiteleshelyi ember. Mindketten, de legalább egyikük gyakorlott a mérésben. Ha esetleg mégsem, akkor egy a méréshez értő helybeli vagy környékbeli személyt, mondhatnánk szakértőt is alkalmaztak. Minden faluban kellett legyen ilyen férfi, hiszen a helyi mértékeket valaki feltétlenül ismerte. Lehetett az, aki suhanc korában — apjának segítve — megtanulhatta ezt. De lehetett értelmes, számolni tudó jobbágy is, aki sokszor volt bevonva a mérés manuális munkájába, és megtanulta ennek módját. Úgy vélem, valahogy ilyenformán alakulhatott ki, esetleg egyéb deákos tanulmányok kiegészítésével a földmérő foglalkozás, amelyiknek tényleges létét rudasmester néven a XVI. századból ismerjük, s aki már ekkor nemcsak a földméréshez, hanem a térképezéshez is értett.

136 Nyilvánvaló, hogy ezután — ha volt rá lehetőség - a földmérővel, a rudasmesterrel végeztették a mérést. Tudjuk azt is, hogy a rudasmester nemcsak a