Nagy István: A magyar kamara és a királyi pénzügyigazgatás fejlődése Mohács után 1528-1686 - Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 11. (Budapest, 2015)
VIII. A kamara és az adóigazgatás
esetben is megkaphatta az árenda háromszorosát. A török hódoltsági területen szokásban volt az is, hogy az egyházi tizedet maga a közösség bérelte ki és nem a földesúr.541 A nemesség a 17. században is ragaszkodott ahhoz, hogy saját birtokain ő legyen az egyházi tized bérlője. Ezt az előjogát az országgyűlések ebben az időszakban is többször megerősítették.542. Az uralkodó természetesen megtartotta azt az elsőbbségét, hogy a végvárak ellátásához szükséges tizedeket a Kamarák útján ő vehesse bérbe. A Kamarák a török hódoltság idején következetesen érvényesítették a rendi törekvésekkel szemben ezt a királyi jogot. A központi pénzügyigazgatás e tevékenysége közügyét szolgált, és kétségtelenül pozitív jellegű volt az egyházi tizedbérlet hasznát a földesuraknak biztosítani igyekvő rendi, nemesi törekvésekkel szemben. VIII. A KAMARA ÉS AZ ADÓIGAZGATÁS A „Bevezetés” című fejezetben említettük, hogy az adók, mind az osztrák tartományokban, mind Magyarországon 1526 előtt általában nem tartoztak a királyi és felségjövedelmek (proventus regis, regales) közé. Ez az elkülönítés megmaradt 1526 után is, amint erre a kamarai utasítások ismertetésénél rámutattunk. A hadiadót a király kérésére ezentúl is a rendek szavazták meg, meghatározhatták az adó összegét és felhasználásának módját. Jogukban, módjukban volt az adófizetés megtagadása is. Az adók ezért a kormányzat olyan jövedelmei közé sorolhatók, amelyeket a régi magyar közjog úgynevezett országos jövedelmeknek (proventus regni, regnicolares) nevezett el. E jogi elkülönítés ellenére az „országos” jövedelmek szintén állami célokat szolgáltak, a befolyt jövedelmekkel végeredményben az uralkodói hatalom rendelkezett. Az adókat túlnyomórészt továbbra is katonai kiadásokra fordították. A Magyar Kamarának (és a Szepesi Kamarának is), bár hatáskörükbe tulajdonképp csak a felségjövedelmek tartoztak, az adókkal kapcsolatban is sok feladatuk akadt. Ez részben abból eredt, hogy képviselniük kellett az adóknál az uralkodói hatalom érdekeit, de részben abból is, hogy az országgyűléseken többször a Kamarára bízták a megszavazott adó behajtását, illetve a rendek a megszavazott adót vagy annak egy részét a Kamarának engedték át. Ekkor az adó rendkívüli bevételként szerepelt a kamarai számadásokban. Az ilyen adók közé tartoztak a hadiadókon kívül az ingyenmunka (gratuitis labor), a koronaőrzési pénz (pecunia coronalis), a koronázás alkalmával az uralkodói párnak ajándék címén megszavazott összegek (donativum, honorarium regium). Az ilyen természetű jövedelmek közé sorolható a félharmincad is, amelynek „regnicolaris” jellegét a magyar törvények erősen kidomborították (lásd a harmincad541 Szakály F.: Magyar adóztatás i. m. 127. 542 I. az 1613. évi 4., 1618. évi 45., 1647. évi 95. törvénycikket. A nemesek nem fizettek egyházi tizedet, az 1613. évi 45. törvénycikk szerint városi vagy jobbágy telken élő címeres nemesek, parasztföldet művelő más személyek nem voltak mentesek az egyházi tized fizetése alól. A végvárak környékén élő nemesi birtokosok az 1574. évi 22. törvénycikk szerint a tizedet maguk bérelhették ki, itt a királyi kincstárnak a bérleténél nem volt elsőbbsége. 126
