Iványi Emma: Esterházy Pál nádor közigazgatási tevékenysége 1681–1713 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 10. Budapest, 1991)

A nádor mint helytartó

szerint, javaslatot is tett az elintézésre. Magából az előadásból, az érvek felsorakoztatásának módjából azonban nyilvánvaló, hogy a perekkel kapcsolatos elvi kérdés megoldására törekedett. A nevezett családok ügyét ugyanis a királyi tábla, majd fellebbezés útján a helytartói (hétszemélyes) tábla — amelynek elnöke a nádor volt — tárgyalta, s hozott benne ítéletet, amelynek véglegességét azonban a felek nem fogadták el, hanem királyi felülvizsgálatért folyamodtak.

110 A kancellária törvényeket idézett, amelyeknek alapján a királyi felülvizsgálat jogosultsága megállapítható. Igaz, hangzott az érvelés, hogy a Habsburg uralkodók székhelye nem volt és nincs is Magyarországon, s a XVI. század folyamán az az 1536: 41. törvénycikkben rögzített álláspont és gyakorlat alakult ki, hogy az ország területén kívül a király akkor sem ítélkezhet, ha ott vannak mellette az ország rendes bírái is. Ezért hozták létre akkor a helytartói (királyi helytartói) bíróságot, ahonnan tovább fellebbezni nem lehetett. Az idézett törvény a helytartói bíróság jellemzésére ugyanazt a szót használja, amelyhez Esterházy Pál és kortársai, mint láttuk, hasonló esetekben mindig ragaszkodtak: „vicaria

111 regis potestate" felruházott bíróságnak minősíti. A kancellária azonban megállapította, hogy korábban az ilyen jellegű törvényszéken a Magyarországon lakó királyok maguk elnököltek, s így természetesen nem volt szükség további fellebbezésre. Mohács után a király távollakásából következett, hogy a királyi helytartók igazságszolgáltatási, de hadügyi és közigazgatási téren is királyi jogokat gyakorolva kormányozták az országot. Az ügy tárgyalásának időpontjában azonban, minthogy a királynak bécsi székhelye már régebben állandósult, Bécsben lakása elvileg már nem jelentette az országon kívül tartózkodást. (Erre fentebb is láttunk példákat.) A magyar kancellária és a központosítás elvének képviselői ezért úgy foglaltak állást, hogy a királyi helytartóságnak korábbi tágabb hatásköre csak átmeneti jellegű volt, s a királyi székhelyek kérdésének rendeződésével további fenntartására nincs ok. A tárgyalás időpontjában a peres ügyeket a magyar kancelláriának kellett megvizsgálnia, majd szétküldenie az ország rendes bíráihoz. A királynak, hangsúlyozta a kancellária, most már ugyanaz a hatásköre, az udvarnak ugyanaz a jelentősége, mint I. Mátyás vagy II. Lajos idejében volt. Márpedig Mátyás harmadik dekrétumának 14. cikke szerint a bírák ellen felmerült panaszokat a király intézi el. Ennek az elvnek érvényesülését ismeri fel a kancellária az 1687. évi pozsonyi országgyűlésen is, amikor fellépett az ítélőmesteri túlkapások ellen. II. Lajos idejében pedig, az 1526. évi rákosi országgyűlésen, annak I. törvénycikke szerint, a királyi hatalom teljességének megőrzésére akkor maguk a rendek szólították fel a királyt. Megállapítható, hogy az 1687/1688. évi országgyűlés után a központosítás hívei és képviselői a fenti és hasonló érvekre támaszkodva próbálták erősíteni a királyi hatalmat a rendi jogokkal és igényekkel szemben. 1701-ben, s nem ekkor először, hanem évek óta folyó küzdelem után, a felmerült perek ürügyén a nádor-helytartó igazságszolgáltatási hatáskörét igyekeztek csökkenteni. A következő nádornak, Pálffy Miklósnak már azért kellett küzdenie, hogy alnádorát és ítélőmesterét bebocsássák a királyi táblába, akkor is, ha ősi szokás