Iványi Emma: Esterházy Pál nádor közigazgatási tevékenysége 1681–1713 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 10. Budapest, 1991)
A nádor mint helytartó
kinevező oklevél, 23 amelynek ezt a kérdést illető része így szól: „... ad vicariatus nostri honorem, dignitatem nimirum palatinalem". A „locumtenens" szó ebben az oklevélben sem fordul elő. Az új nádor megválasztásáról szóló 1681: 1. tc. a helytartói tisztről külön nem tesz említést, tehát sem a „vicarius", sem a „locumtenens" szót nem tartalmazza, csak a nádorrá választás tényét közli: „.. .in regni palatinum electus et ad supremum regni, post suam maiestatem, palatinalis dignitatis honorem sublimatus extitisset". Hangsúlyozza azonban, hogy a nádor a király után az ország legelső méltóságát tölti be. Sikerült tehát Szelepcsényi érseket visszavonulásra bírni, 24 s így Esterházy Pál gyakorolhatta a helytartói jogokat is. Amint látni fogjuk, nem úgy, ahogyan ő maga és a magyar rendek óhajtották volna. Esterházy nem „vicariusa", hanem „locumtenense" lett a királynak, függetlenül attól, melyik kifejezés szerepelt kinevező oklevelében. A nádor által kiadott oklevelekben, azoknak rendelkező, parancsadó részében nádori és helytartói jogkörére egyaránt hivatkozás történt. A nádori oklevelek szövegének ezzel kapcsolatos, állandóvá vált része a következő: „.. .authoritate nostra palatinali et locumtenentiali, qua pleno iure fungimur". Kivételes jelenség, ha az oklevél csak az egyik jogkört említi, a másik nélkül. 25 És sohasem fordul elő az oklevelekben a „vicariatus" kifejezés. Másrészt a nádornak szóló oklevelek, hozzá intézett királyi leiratok, hivatalos megkeresések szövegében vagy az ezek külzetén levő címzésben mindig a nádor teljes címe szerepel, tehát a nádori mellett a helytartói cím is: „... per Hungáriám locumtenens" (s még kivételesen sem „vicarius"). Helytartóságát tehát, a „locumtenens" kifejezéshez kapcsolódó jogkörrel, hivatalosan is elismerték, s ő maga is, hivatalviselésének egész ideje alatt, gyakran hangoztatta, hogy nemcsak nádor, hanem egyúttal a magyar király helytartója. Sohasem mondott le arról, hogy a locumtenensinél tágabb helytartói hatáskör érdekében síkraszálljon. Amikor csak alkalma nyílt rá, példákat sorakoztatott fel a múltból, hivatkozva az Árpád- és Anjou-házból való királyokra, akik mellett a nádor „vicarius" volt. Ebben az értelemben foglalt állást 1688. április 3-án kelt nagyjelentőségű felterjesztésében is. 26 Buda visszafoglalása, a felszabadító háború megindulása és az 1687/88. évi országgyűlés után sor került azoknak a tervezeteknek elkészítésére, amelyek Magyarország új berendezkedésére vonatkozólag tettek átfogó jellegű javaslatokat. Közülük a legfontosabb az 1689 novemberében elkészült Einrichtungswerk volt. A tervezeten dolgozó fő- és albizottság (Kollonics Lipót irányítása alatt) széles körű közvéleménykutatást folytatott, s természetesen kikérte a nádor és a magyar rendek véleményét. A nádor fent említett felterjesztése irányt szabott a Pozsonyban később összeülő rendi bizottság munkájának is, tehát olyan alkalommal készült, amikor a benne foglaltak politikai hitvallásának tekintendők. S ebben a fontos nyilatkozatban ismét a vicariatus mellett foglalt állást. Az országnak Mohács előtti közigazgatási és katonai szervezetéről szólva kifejtette, hogy akkor az országhatárt biztosító bánságok elöljárói, a különféle bánok, a király után a nádortól mint annak vicariusától függtek: „.. .qui omnes regem
