Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)

I. rész A Ministerialkonferenz in rebus Transylvanicis

Politikai nívójuk nem vitatható el — ugyanúgy, ahogy a többi résztvevő közül elsősorban Kaunitzé, Maximilián Breuneré, Gundaker Starhembergé. Ez a politika azonban a Habsburg Birodalom vezető elitjének általános koncepcióján belül kell hogy mozogjon. Azt pedig a törökellenes háború szempontjai alakítják ki. Erdélyt elsősorban mint a Török Birodalom elleni keleti katonai bástyát kellett tartani; elvesztése a török uralom alól felszabadított magyarországi területeket veszélyeztette volna — tehát a törökellenes háború elsődleges értelmét. A birodalmi vezető elit ugyan adatott Diploma Leopoldinumot Erdélynek, az ország belső rendjének fenntartására, de az Erdély feletti uralom alapját a fegyverjogban látta (ez az ifjú Apafi házassága körüli vitában élesen revelálódott). Annak a könyörtelen adóztatásnak, amelyet az 1690-es években a Habsburg-kormányzat végeztetett Erdélyben, ez is az elvi alapja lehetett — de az az aggály is, hogy a törökkel kötendő békében esetleg nem lehet megtartani Erdélyt, s akkor kevésbé kímélendő, mint a megtartható területek. Nos, a karlócai béke végül is a Habsburgoknak ítélte Erdélyt, de annak keleti védbástya-jellege megmaradt, s ezzel a katonai elem súlya is Erdély ügyeinek megítélésében. S megmaradt (most már újabb háborúskodásra való hivatkozással) az irreálisan magas adóztatás is. Hangsúlyoztuk: nem látunk ebben valami különleges „gyarmatosító" jelleget. Abban a kincstári politikában sem, amit a Cameratica Commissio erdélyi tevékenysége jelent. A bizottságot Gundaker Starhemberg első kamarai vezetése idején (akkor alelnöke volt az Udvari Kamarának) küldték ki. Starhemberg ellenszenve az appalto-rendszerrel szemben Srbiknek századunk elején publikált kutatási eredményei óta közismert; a Cameratica Commissio Erdélyben egy lényegében teljes appalto-rendszert talált, amelyben Apor kincstartó személyesen is érdekelt volt. A Cameratica Commissio bizalmatlanságának az erdélyi kincstári tisztekkel szemben legalábbis valamelyest alapja volt — ha ez a bizalmatlanság aztán túl is lépte a szükséges határokat. Nincs valami különleges „magyarellenes" éle vagy specifikus „erdélyi" jellege annak az ellenreformációs politikának sem, amit a birodalmi vezető elit Erdélyben folytat; az ellenreformációs politika a 17. században és a 18. század első kétharmadában egyik alapvonása a Habsburg-politikának. A Habsburg birodalmi vezető elit nem egy családja a 17. század utolsó évtizedeiben katolizált. S még azt sem mondhatjuk, hogy ez az erdélyi ellenreformáció drasztikusan türelmetlen volna. Az 1670-es évek közepén kapott lecke meggyőzhette a Habsburg birodalmi ellenreformáció irányítóit, hogy a heves ellenreformáció a Birodalom külpolitikai érdekeit veszélyezteti. Az 1690-es évek és az 1700-as évek eleji ellenreformáció taktikus, hajlandó visszalépni, ha figyelmeztetést kap, hogy túl messzire ment — de egészében véve konzekvens. Éppen az ellenreformációs folyamat előrehaladtán lehet a legjobban lemérni azt, hogy mennyire veszi komolyan a birodalmi vezető elit az Erdélynek a Habsburg Birodalomban elfoglalt helyzetét rögzítő megállapodásokat (a Diploma Leopoldinumot, az Alvincziana Resolutiót stb.). Ahogy a Habsburg-berendezkedés erősödik Erdélyben, úgy nyernek újabb és újabb pozíciókat jogokat a katolikusok,