Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)
III. Az 1730-as évek
(az unitus papság vámmentessége, nemesi sóra való joga, tizedügyei, a papok falvankénti létszáma) egy erdélyi vegyes bizottság elé utalta, amelyben Wallis elnököljön, vegyen részt benne a katolikus és unitus püspök, a cameralis director és több katolikus guberniumi tanácsos. E bizottság felterjesztésétől tette függővé a vallási unió-diploma megerősítését, bár jónak látta megbiztatni a püspököt, hogy erre sor fog kerülni. Az 1733. tavaszi erdélyi országgyűlés előtt (immár hagyományosan — s mint a következő évtized erdélyi román vallásügyi viharaiból kiderül, nem alap nélkül) hangot ad kételyeinek az unió szilárdságát illetően, megvizsgálja az unitus egyház kátéját és hitvallását, és elrendeli a román papság és hívei összeírását. A Wallis elnöklete alatti vegyes bizottság létrejön, Micu-Klein azonban lassúnak ítéli annak működését. 1734-ben újból felségfolyamodványt nyújt be, ebben joghatóságot követelve egész Erdély és az Erdélynek adott Partium felett (a fogarasvidéki és barcasági románok és görögök ti. továbbra is a havasalföldi ortodox joghatóság alatt akartak maradni), fogarasi székesegyháza mellett püspöki rezidenciát és bazilita kolostort legalább 12 szerzetessel (ezek mintegy a káptalan funkcióját töltenék be mellette), védelmet az unitusoknak kiváltságaikban a katonai szervek részéről, magának (az országgyűlési részvételen túl) guberniumi tanácsosságot. Mire azonban Micu-Klein kérvénye a Ministerialkonferenz elé kerül, Erdélyben megbukik a katonai uralom, a vegyes bizottság Haller János elnöklete alá kerül. A Bornemissza—Haller-kormányzat pedig nem venné jónéven az erdélyi rendiség (immár katolikus hegemóniájú) rendszerének megbontását, amit a püspök követeléseinek teljesítése jelentene. Ebben a helyzetben 1735-ben jelenik meg Inochentie Micu-Klein koncepciójában az erdélyi románság mint politikum: elméletben mint Traianus római betelepedőinek utódai, 175 a gyakorlatban mint Erdély legnagyobb létszámú nemzete, amelynek a II. unió-diploma révén joga van bármilyen közhivatal viselésére, s amelynek vannak is ennek betöltésére alkalmas férfiai. Ez az utóbbi követelése ez esetben is konkrétan saját guberniumi tanácsosságát célozza, — nem éri el. Arra hiába számít a püspök, hogy az erdélyi románságot mint natiót elismerik. Ahogy az erdélyi rendek igen határozottan elzárkóztak az elől, hogy (az erdélyi románságnál aránytalanul kisebb számú, de vagyoni helyzetük és a kincstár számára elsősorban kereskedelmi tevékenységükből származó haszon révén mégsem súlytalan) kiváltságos idegen népelemeket (örményeket, bulgárokat) natióként akceptálják, mert ez a három natio rendszerének megbontását jelentette volna, ugyanígy nem voltak hajlandóak natióul befogadni az unitus románokat sem, annál is kevésbé, mert az erdélyi román nemesség évszázadok óta a rendekhez tartozott. A püspöknek az 1730-as évek további részében folytatott országgyűlési harcainak fő tárgya egyébként is papsága egy anyagi követelése (tizedszedési joga) volt, így ez érdemben nem ment túl harca 1735 előtti keretein. Politikai tevékenységének utolsó szakasza (nemzeti és paraszti követelések egyesítése a nemzeti mozgalomban), csakúgy, mint 1744-i bukása (amikor a rendek végre, drasztikus katonai nyomásra, rákényszerülnek a fejedelmi kor Habsburg- és katolikusellenes törvényeinek eltörlésére, a Birodalom központi kormányzata
