Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)
III. Az 1730-as évek
Ez az ellenreformációs előretörés (ami szorosabban csak Erdélyt illeti belőle) a Bornemissza—Haller-rezsim kezdetével erőteljesen mérséklődik. A vezető elitnek a katonai uralom kísérletének, bukása után hatalomra jutott csoportja eléggé biztosítottnak látja a katolicizmus pozícióit ahhoz, hogy ne lásson szükségesnek további jelentős lépéseket ezen az úton, és egyben szüksége van a protestáns rendek támogatására is. Szóltunk már róla, hogy a Bornemissza—Haller-kormányzat nem kívánja csökkenteni a protestánsok arányát a már létszámában is abszolút katolikus többségű Guberniumban (ha ráadásul még a gubernátor, a rendek elnöke és az országos főbiztos tisztsége is katolikusok kezén van). Gesztust tesz Bornemissza más vonatkozásban is a protestáns rendek megnyugtatására: bizonnyal ő eszközli ki azt a rescriptumot (1736. június 24.), amely feloldja a somlyai református templom engedélyének tilalmát, törli a somlyai reformátusok vezetőinek evocáltatását, s egy megintessél lezárja az ügyet. 173 1738-ban pedig Erdély két katolikus vezető politikusa a katolikus rendek segítségével veri vissza a katonaság újabb kísérletét a teljes katonai uralom létrehozására. Részben az ellenreformáció témakörébe esik (hisz a román vallási unió kezdettől a katolicizmus pozícióinak erősödését van — vagy volna — hivatva szolgálni), részben azonban már birodalmi és erdélyi mozgatókra vezethető vissza ínochentie Micu-Klein erdélyi unitus püspök tevékenysége az 1730-as években. Ami a birodalmi mozgatókat illeti (mert a püspök, kiváló képességei és hatalmas energiái ellenére is, végső soron más erők manipulációjának tárgya), ott még nem egy kérdés vár válaszra. Feltételezhető lenne, hogy az unitus püspököt, a katolicizmus megerősödésének érdekében, a birodalmi vezető elitnek SinzendorfT körül csoportosuló pártja támogatja, hisz ennek a csoportnak van közismerten jó kapcsolata a katolikus egyházzal. 1734 után viszont éppen az erdélyi katolikus vezető elit (amely Sinzendorfféktól vár és kap támogatást) fordul szembe határozottan, rendi érdekből, a jeles unitus püspök követeléseivel. Ebben a kérdésben tehát további kutatásoknak kell feltárniuk: a birodalmi vezető elitnek milyen csoportja (vagy csoportjai) állnak, és mikor, ínochentie Micu-Klein mögött? Hogy a püspök Erdélyben magában mire alapoz, azt politikai lépéseiből nyomon kísérhetjük. Közjogi alapul az 1701. március 19-i ún. második unió-ügyi Diploma Leopoldinumnak azt a két pontját tekinti, amely felmenti a jobbágyszolgálatok alól az unitus papokat, s nemcsak az egyháziakat, hanem a világiakat, sőt a közrendűeket (plebeae conditionis homines) is a katolikus rendekhez számítja, ha elfogadják az uniót. A II. unió-ügyi Diploma Leopoldinum érvénye egészében véve kétes, de harci eszköznek alkalmas egy energikus politikus kezében. A püspök (a maga, papsága és görög egyesült román natiója nevében) kérelmek sorával árasztja el a Birodalom központi kormányzatát. Ezek nyomán az 1732. december 11-i Konferenz-ülés határozatilag megerősíti az erdélyi unitus egyház egyenjogúságát az ottani katolikus egyházéval, szükségesnek látja iskolák építésének engedélyezését számukra, templom építhetését ott, ahol létszámuk megköveteli ezt — és helyet biztosít a püspöknek az erdélyi országgyűlésen és más köztanácskozásokon. 174 ínochentie Micu-Klein kérvényeinek bizonyos más követeléseit azonban
