Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)
III. Az 1730-as évek
ban a harctérre vonul — hogy aztán megtépázott tekintéllyel, balsikerek után térjen onnan vissza, s ne érje meg az újabb török háború még keservesebb kudarcait. Bornemissza mindjárt a herceg távozása után, 1734. május 8-án megsürgeti Sinzendorffnál (mint Savoyai Jenő távollétében a Ministerialkonferenz in rebus Transylvanicis elnökénél) a döntést a gubernatori jelölésről, azzal érvelve, hogy ennek elhúzódása csak növelheti a zavart az erdélyiek lelkében. 25 A Konferenz 1734. augusztus 26-án (1732 decembere utáni első ülésén) tárgyalja a gubernatori tisztség betöltésének kérdését. Az előterjesztést tevő Erdélyi Udvari Kancelláriának módjában van a katolikus, ill. a református rendeknek a kérdésben felérkezett felségfolyamodványát ismertetni. A katolikus felségfolyamodvány már Bornemissza 1733—1734-i (részleteiben nem ismert, de feltételezhető) politikai előkészítő munkája eredményeképpen készült. A memorandum előbb leszögezi, hogy a gubernatori tisztség nem a reformátusokat illeti meg, még ha az ő jelöltjeik is kapták a legtöbb szavazatot (bár nem ellenzi — ha az uralkodó is jónak tartja —, hogy a Guberniumnak legyen három református tanácsosa). Ezek után kerül a felségfolyamodványba a kettős értelmű érv: a katolikus felekezetben van olyan személy, aki nem került bele a hármas jelölésbe, de sokkal több érdemet szerzett az uralkodó és a haza szolgálatában, mint az akatolikus jelöltek. A célzás egyértelműen Bornemissza Jánosra történik, éle azonban nemcsak a reformátusok ellen irányul, hanem Wallis ellen is. A református rendek memoranduma kevesebb politikai rafinériát mutat: a Diploma Leopoldinumra és a négy bevett vallásfelekezet elvére hivatkozva kéri református személynek a tisztséget, helyesnek látva, hogy a gubernátor váltakozva legyen a katolikusok és a reformátusok közül. A Kancellária, ismertetve a két érdekelt felekezet felségfolyamodványát a Konferenz előtt, saját véleményében előbb Wallis gubernatorságát kívánja lehetetlenné tenni. Leszögezi, hogy a gubernátort az erdélyi natiókból kell választani; olyan indigena nem jöhet számításba, aki nem a natiókból való. (Wallis ti. addigra már megszerezte az erdélyi honfiúságot.) „Csatlakozva" az erdélyi katolikus rendek (feltételezésünk szerint Bornemissza által előkészített) felségfolyamodványához, maga is úgy látja, hogy a jelölésnél, a szavazatok szétszóródása révén, érdemes katolikusok szenvedtek sérelmet. Első helyen Bornemissza Jánost, másodikul Haller Jánost említi. Itt következik Bornemissza újabb nagy húzása: bejelenti, hogy ömaga nem tart igényt e tisztségre. Józanul tudomásul veszi, hogy ő, a self-made man rendkívüli ellenszenvbe ütköznék az erdélyi vezető elit valamennyi csoportjánál, ha maga ülne az eddigiekben az erdélyi nagyarisztokráciának fenntartott gubernatori székbe. Visszalépésével azonban (és Wallis kirekesztésével) Haller János bekerülhet a katolikusok közül történő hármas jelölésbe — az utolsó helyen Kornis István és Pettki Dávid mögött. Röviden foglaljuk össze, amit a Halierekről a korábbiakban elmondottunk. A család a 16—17. században Erdély vezető főúri dinasztiái közé tartozik. Haller János az integrációs váltás idején jelentős szerepet játszik; az ő nevéhez fűződik az 1686-i Haller-diploma, ő 1691 után Erdély első kincstartója s ezzel a legmagasabb kormányzati főtisztséget viselő katolikus főúr. Fia, Haller István guberniumi tanácsos, az országgyűlés és a királyi tábla elnöke, majd a Deputatio vezetője. Az ő
