Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)
II. A második Habsburg-berendezkedés (1708—1730)
G) ÖSSZEGEZÉS Áttekintve most már az 1708—1730-i időszakot, a következőkben összegezhetjük az elmondottakat: A) 1. Az erdélyi vezető elit, mint szólottunk róla, 1708-cal, az 1690 előttről örökölt vezető garnitúra kihalásával, illetve kikapcsolódásával a politikai életből, önmagában is alaposan meggyengült. Még erősebb pozíciójának gyengülése a Habsburg Birodalom ez idő tájt Savoyai Jenő, Sinzendorf és Gundaker Starhemberg körül újjászerveződő, tetterős vezető elitjével szemben. Ennek a pozíciógyengülésnek olyan mutatói vannak, mint Kornis Zsigmond gubernatori kinevezése — anélkül, hogy az országgyűlési jelölésbe bekerült volna. 2. A Rákóczi-szabadságharc alatti teljes katonai uralom 1712 után ugyan alaposan redukálódik, de azért a főhadiparancsnok jelenléte a polgári kormányzatban az 1710-es években érzékelhető. Tegyük hozzá: ez a Habsburg Birodalom vezető elitjének általános Erdély-politikájából következik, s csak kis részben Steinville politikai személyiségéből — bár a tábornok energikus, sőt erőszakos személyisége igen alkalmas ennek a politikának a vitelére. 3. Felerősödnek az ellenreformáció tendenciái. Ez elsősorban a katolikusok favorizálásában érzékelhető a kormányhatósági tisztségek betöltésénél (különösen az Erdélyi Udvari Kancelláriánál) s az unitáriusokra gyakorolt nyomásban (kolozsvári szellemi központjuk szétverése 1716—1718-ban, törekvés teljes kiszorításukra a kormányhatósági stb. tisztségekből). A másik két protestáns felekezet lényegesen kevésbé érzékeli ezt a nyomást. B) A Habsburg Birodalom vezető elitjének érdeklődése (mint erről már a Ministerialkonferenz in rebus Transylvanicis és a Subdelegatio — Commissio — Neoacquistica tevékenységének ismertetésénél szólottunk) különösen az 1720-as évek elejétől fokozatosan gyengül Erdély iránt. 1. A közigazgatás kérdéseiben a Birodalom központi kormányzatának nincs érdemi mondanivalója Erdély számára. Adóreform nincs, bár 1712—1730 között két országos összeírás is van Erdélyben. A nagyon szerény előrelépés az 1730-i calculus-rendszer, a szászok adóterheinek némi mérséklésével. A többi olyan kérdéskörben, amelyben a sablonos fejlődés szerint (a 16—17. századi erdélyi fejlődést is ideértve) az abszolút (vagy abszolutizálódó) monarchia kormányzatának kellene kezdeményezni (ár-, mérték-, bérszabályozás, a jobbágy helyzetének rendezése, gazdaságpolitikai koncepciók kidolgozása és érvényesítése), a rendek kezében van a kezdeményezés — elgondolásaiknak, határozataiknak azonban nem tudnak érvényt szerezni. 2. Az igazságszolgáltatás reformjára, amelyet a birodalmi központi kormányzat már a korszak elején kezdeményez, nem kerül sor — nem utolsósorban azért, mert az összekapcsolódik Erdély egész jogrendjének reformjával, amelynek a protestáns rendek (újabb ellenreformációs előretöréstől tartva) erőteljesen ellenszegülnek. 3. A kincstári politikában tendencia váltásokkal és tendenciakereszteződésekkel találkozunk:
