Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)

II. A második Habsburg-berendezkedés (1708—1730)

vezető szerepet játszó, Haller István halála után azonban némileg háttérbe szorult) katolikus nagyarisztokrata családdal, a Halierekkel keres kapcsolatot. 1723-ban, szokatlan módon, kifejezetten a Haller család jövendő exponense, Haller János (1734-től jó két évtizeden át Erdély gubernátora) számára mond le csík—gyergyó— kászonszéki főkirálybíróságáról.

120 Udvari kapcsolatai közül külön említésre méltóak azok, amelyeket III. Károly gyóntatóival épít ki. A Kancellária személyi összetétele a katolikusok kizárólagossága és a nemerdélyiek szerepnyerése irányába változik 1713 és 1730 között. Az első személycseréknél még nem érződik ez. Előbb a református Szentkereszti helyére kell hogy új referendarius kerüljön. Erre (minthogy a két évtizedes kancelláriai gyakorlattal rendelkező Szentkeresztinek guberniumi tanácsosi és ítélőmesteri kinevezése után még egy évig Bécsben kell maradnia a Kancellária minél folyamatosabb működésének biztosítására) 1714 júliusában kerül sor; a református Alvinczi Sámuel kapja ezt a tisztséget.

121 Az unitárius referendarius Rákosi Péter 1714-ben meghal. Helyére a szintén unitárius Dimién Ferenc kerül — két év késéssel, III. Károly 1716. októberi 4-i döntésével.

122 Ezen a referendariusi poszton szinte sűrűsödnek a változások. Dimién (nyilván az unitáriusokra nehezedő nyomás hatására) katolizál; már új hitében hal meg 1718. április 27-én.

123 Helyét nemcsak az unitáriusok vesztik el, hanem egyben az erdélyiek is. E tisztségbe ti. (újból majdnem kétévi üresedés után) az osztrák kisnemes, weichselbergi Vaszlai János kerül.

124 Vaszlai feltehetően Kornis Zsigmond erdélyi udvari kancellársága idején került annak magawszolgálatába, s így ment vele Erdélybe, további féligmeddig magánszolgálatra.

125 Innen emelkedik erdélyi udvari kancelláriai referendariusságra. A református referendariusság Alvinczi 1723. június 9-én bekövetkező halála

126 után vész el e felekezet számára. 1723 novemberében a református és a katolikus rendek külön-külön tesznek jelölést az ő helyére: a reformátusok Pongrácz Györgyöt, Dániel Istvánt és Alvinczi Gábort jelölik (közülük a Gubernium külön is ajánlja Pongráczot); a katolikusok (arra hivatkozva, hogy nem tudják: az uralkodó szempontja e tisztség betöltésénél vallási lesz-e vagy az alkalmasságé) saját körükből szintén javasolnak (név szerint nem ismert) személyeket.

127 A tisztség betöltése ez esetben is évekig elhúzódik; közben a reformátusok első jelöltje, Pongrácz titokban katolizál. így az Erdélyi Udvari Kancellária most már azzal javasolja őt Alvinczi tanácsosi és referendariusi helyére, hogy sem a Diploma Leopoldinum, sem más királyi rendeletek, az Erdélyi Udvari Kancellária instructiója vagy törvények nem biztosítottak jogot az akatolikusoknak udvari tisztségekre, ezek betöltése csak az uralkodó tetszésétől függ. III. Károly (a Ministerialkonferenz 1727. december 11-i felségelőterjesztése nyomán) ki is nevezi e tisztségre Pongráczot.

128 A protestáns felekezetek közül csak az evangélikusok tudják tartani referendariusi helyüket: Baussnern e korszak végéig (azon túl is) ellátja ezt a funkciót. Az ellenreformáció sikere tehát 1727 végén az Erdélyi Udvari Kancellária főtisztviselői karában szinte teljes. Pongrácz kinevezésével egyidőben, egy bizonyos átszervezés révén tanácsosi helyet kap ott a korábban a hatóságnál írnokként