Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)
III. rész Három Habsburg-berendezkedés Erdélyben
gatóság (fiscalis directoratus) tekintetében sem. Ezt a tisztséget változatlanul erdélyi személy tölti be. 332 Ha most már át kívánjuk tekinteni azt, hogy hova hatoltak be az új kincstári berendezkedés jegyében az Udvari Kamara által behelyezett extraneus tisztviselők az erdélyi kincstári apparátusban, s hol maradtak meg az erdélyi tisztek, nem kapunk egyértelmű képet. A főpénztárnok az erdélyi Balogh Ferenc helyett a szintén erdélyi Kászoni János lesz. A számvétel módja marad a hagyományos; a számvevő az erdélyi Ecsedi Péter. A sóügyi igazgatásban viszont erős a változás: a sóbánya-felügyelő nem erdélyi, 333 a sókamarások között egyetlen erdélyi magyar marad. A sószállítási felügyelők is extraneusok (Nombsy, Geszner). Az ércbányaügyek irányítója az erdélyi Köleséri, mellette azonban legalábbis a Cameratica Commissio extraneus tagjainak is megmaradnak feladatköreik. A kincstári uradalmak, a harmincadügy, a tizedbérletek igazgatásában és a kincstári jogok védelmében nincs jellegi változás a személyi összetételben. Elgondolkodtató: az 1700. január 15-i rescriptum, a Cameratica Commissio vezetőjének 1700. decemberi és 1702. januári instructiója után éppen a központi fontosságú főpénztárnokság és a jövedelmek egészéről való szám vétel marad erdélyi kézen? Az is, hogy amíg a semmiféle új technikai ismereteket nem kívánó sóügyet (hisz sem a sóbányászat, sem a sószállítás technikájában nem történik változás) szinte teljes egészében extraneusok igazgatják, a valóban modern tudást igénylő ércbányafelügyelői tisztséget egy (Nyugat-Európa egyetemein tanult) erdélyi tölti be. Ha azonban a sóügy esetében arra gondolunk, hogy ott az Udvari Kamara számára való megbízhatóság a fő kritérium, akkor vajon hogy maradhatnak meg az éppen e tekintetben kényes harmincadigazgatásban az erdélyiek? Úgy hisszük: az Udvari Kamara centralizációs politikáját kifejező, a korábbiakban ismertetett elvek érvényesítésénél egyrészt már áttörtek a kincstári apparátus csoportérdekei — másrészt a Birodalom kincstári ügyeinek központi irányítása kevesebb szakemberrel (különösen a helyi jogot és nyelveket legalábbis valamennyire ismerő szakemberekkel) rendelkezett, mint amennyi az ezeknek az elveknek a valóságba való átviteléhez szükséges lett volna. A továbbiakban az erdélyi kincstári politika még nem érintett fő kérdéseivel foglalkozunk. Az első ilyen kérdéskör az elidegenített fiscalis javak visszaszerzésének, a productiónak komplexTima. Ezt már az 1696. tavaszi kincstartói instructio is előírta Apornak, s önmagában véve semmi különöset nem találhatunk a dologban, hiszen a 16—17. század fejedelmeinek is, trónra kerülésük (különösen dinasztiaváltozás) és helyzetük megszilárdítása után egyik első dolguk volt a jogilag támadható úton magánkézre került kincstári jövedelmek visszaszerzése. E jövedelmek megtartásában azonban a rendek mint olyanok voltak érdekelve, a vezető elit különösen is, hisz ő részesült belőlük elsősorban. 1699 nyara előtt tehát ez a productio elég korlátozottan folyt. Mindjárt 1696-ban sor került a gyulafehérvári uradalomból elidegenített javakból való productióra, hisz ennek az uradalomnak a jövedelmei a Gubernium illetményéül szolgáltak. Az 1696. április 26-ra (Kolozsvárra) meghirdetett eljárás azonban az érdekeltek heves
