Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)
III. rész Három Habsburg-berendezkedés Erdélyben
gubernátornak szánnák) együttesen 30 ezer forinton adja bérbe a rendeknek. 217 A bérlet kérdésére a rendek az 1692. decemberi országgyűlésen is visszatérnek, 218 Alvincziék is (harmadik, 1693. március 14-i memorialisukban 219 ). A harmincadok bérlete helyett végül is az erdélyi kincstári jövedelmek általános bérlete születik meg (bizonyos fenntartásokkal). Az Udvari Kamara a kincstári szakembernek is elsőrangú Alvinczi Péterrel és a jogász Baranyai Gergellyel, a katolikus rendek külön követével tárgyal a bérletről; az ő megállapodásukat hagyja jóvá I. Lipót 1693. május 30-án, röviddel az Alvincziana Resolutio kiadása után. Az erdélyi rendek most az összes erdélyi fiscalis jövedelmek és az 1693 tavaszán a kincstár kezén lévő jószágok bérletét megkapják, beleértve a só-, ércbányákét is, a néhány olyan kisebb kincstári jövedelmet, mint a szász papok census cathedraticusa, a görög kereskedők kincstári taxája. Az u ralko dó' elsősorban éppen a rendek által eredetileg igényelt harmincadjöVedelmelcet tartja fenn magának, továbbá (primer hadellátási érdekből) a császári őrséggel ellátott fiscalis várak tartományait, 220 a zalatnai, kerpenyesi és abrudfalvi aranybányákat, a sóbányák termékeiből pedig 100 ezer darab kősót. A bérlet e kincstári javak kézbevételétől 3 évre szólt. Az évi bérleti díj a szerződés szerint 100 ezer forint — ebből azonban leszámítandó a harmincadjövedelmek fejében 30 ezer forint (ennyit kínáltak értük a rendek bérletükképpen), a jelzett érchegységi aranybányákért, ill. az évi 100 ezer kősóért további 10-10 ezer forint; a tényleges bérösszeg tehát évi 50 ezer forint (s emellett a bérbe vevőket terheli a kincstári jövedelmekből való deputatumok kifizetésének kötelessége). 221 Jelentéktelen összeg az évi adó kb. 1 millió forintot kitevő összegéhez képest. A rendeknek az a része, amely a bérletben részt kíván venni (a Gubernium és más főrendek), mégsem találja előnyösnek ezt az ajánlatot. 1693. október 8-i felségfolyamodványukban arra hivatkoznak, hogy a sójövedelmek átvétele azonnali több ezer forintos beruházást jelentene, hogy télen is lehessen folytatni a bányászatot. A sókereskedelem egyelőre lehetetlen (a marosi—tiszai—dunai sókereskedelem területe hadszíntér, e vidék ember- és állatállománya elpusztult, a Debrecenen keresztül való sókereskedelem korábban is szerény méretű volt), a sódeputatumok összege megkettőződik azzal, hogy most már katolikus egyházi szerveknek és személyeknek is kell adni őket. Igyekszenek a tized- és a fiscalis uradalmi jövedelmek csekély voltát is bizonyítani. Javaslatuk végül is az, hogy a sóbányák maradjanak meg a kincstár kezén, a bérlök pedig (3 évre) kapják meg a harmincadokat és vámokat, a vármegyei tizedbérleteket, a szász papok census cathedraticusát, a görögök kincstári censusát, a kincstári jövedelmek 1692. május l-jétől számított hátralékait és végül a kincstári uradalmakat (a várépítés kötelezettsége nélkül). Amennyiben I. Lipót nem járulna hozzá a kincstári uradalmak ilyetén bérletéhez, az uradalmak helyett a higanytermelés és az aranyváltás jövedelmét kérik. 222 Az uralkodó 1694. január 15-én, némi rosszalló hangsúllyal jelezve, hogy tarthatná magát az Udvari Kamara és Alvinczi közt 1693 tavaszán létrejött megállapodáshoz, hozzájárul a rendek által kért változtatásokhoz (a higany- és aranyváltási jövedelmeket is magának tartva fenn, s az Udvari Kamarához utalva őket a továbbiak megtárgyalására). 223 16* 243
