Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)
II. rész A Subdelegatio (Commissio) Neoacquistica (1719—1745) és erdélyi hatásköre
a Habsburg Birodalom pénzügyigazgatásának több nagy egyénisége foglal helyet benne (Mikosch, Hilleprand, Harruckern), s még az utánuk következők között is találunk olyan nagy tapasztalatú, sokoldalú szakembereket, mint Kleinburg, Zuana vagy Koch. Nem látjuk értelmét annak, hogy a bizottság kimutatott teljesítménye alapján az ő ismeretes képességeiket vonjuk kétségbe. Az ellentmondás mértékén némileg enyhít a már jelzett tény, hogy az Udvari Kamara 1732-i reformja a gyakorlati megvalósulásban a referensek hatáskörébe utal számos olyan ügyet, amellyel korábban a kettős bizottság foglalkozott. Ez azonban kételyeinket csak részben oszlathatja el. Változatlanul fennáll az a tény, hogy a bizottság erdélyi vonatkozású működésében nem találunk modern koncepciót. Mindez megerősíti azt a már korábban is vallott nézetünket, hogy a Habsburg Birodalom központi politikai irányítói számára Erdély az 1711 és 1740 közötti időszakban (a jelen vonatkozásban az időhatár 1745-ig terjeszthető ki) eléggé egyszerű képlet. Meg kell tartani a török függéstől megszerzett országot mint a Birodalom délkeleti bástyáját — ez az alapvető katonai szempont. Ehhez igazodnak a kormányzati koncepció többi fő szempontjai is: az országból lehetőleg magas adót kell szerezni a katonaság fenntartására (ha nem is az 1690-es évek mértékében), s a hagyományos keretek között, de jobb igazgatási nívóval, biztosítani a kincstár jövedelmeit. Mindehhez, felekezeti és államrezon-szempontokból egyaránt, ellenreformációs tevékenység járul. Ez a koncepció nem követel többet a Subdelegatio (Commissio) Neoacquisticától Erdély vonatkozásában, mint amennyit az előbbiekben bemutathattunk. Ebben a határtartományban e korban a Habsburg-kormányzat nem kívánt érdemi modernizálást produkálni. Bizonyos gyanúink, a bizottság kiváló szakembereinek ismeretében, még mindig fennmaradnak — ezek azonban most már a Birodalom egész kormányzatát illetik. Mikoschnak, de Harruckernek s bizonyos idő után Hilleprandnak is — kimutathatóan — csak működési mellékterülete volt a bizottság (bármilyen jelentősnek tűnik annak szerepe, nem kevésbé állandó vegyes bizottság jellege s hatalmas területi hatásköre miatt). A Finanzkonferenz tanácsossága, Harruckern hadélelmezési feladatai vagy Hilleprand vezetői funkciója az Universalbankalitátnél és külföldi kölcsönre vonatkozó tárgyalásai mégiscsak más nagyságrendű feladatok, mint a Neoacquistica-terület itt ismertetett ügyeinek intézése. Mutatis mutandis ez áll Zuanára s talán Kochra is. Innen azonban csak egy lépés addig, amit egyelőre csak kérdésképpen merünk felvetni: vajon hány Mikosch—Harruckern—Hilleprand nívójú szakember működött e korban a központi kamarai igazgatás egész területén? Nem az-e egyik legfontosabb magyarázata a Habsburg Birodalom pénzügyigazgatása 1711 és 1740 közötti gyengeségeinek, hogy nagyon kisszámú igazán jelentős pénzügyigazgatási szakembert kellett párhuzamosan a legkülönbözőbb feladatkörökben igénybe venni, s így elaprózódott energiáik azután jórészt csak arra voltak elegendők, hogy a birodalmi kamarai igazgatás gépezetét lehetőleg jó nívón működtessék, szervezetét időnként javítani igyekezzenek — de átfogó, a gazdálkodást magát illető reformokra már ne gondolhassanak?
