Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)

I. rész A Ministerialkonferenz in rebus Transylvanicis

nem katolikus hitre visszatérőkre.

335 Ehhez a döntéshez nyúl vissza az 1752-i apostasia-törvény. Újra a katolikus püspöki tiszt betöltése került a Konferenz elé 1729. február 25én. Antalfi 1728-ban elhunyt. 1728. szeptember 8-án Kolozsvárott egybegyűltek a katolikus világi rendek, a székeskáptalan kanonokjai, az egyházmegyék esperesei és az Erdélyben működő szervezett rendek főnökei, s jelölést tettek a megüresedett tisztségre. A legtöbb szavazatot három erdélyi kapta: Demeter Márton gyulafehérvári prépost (38 szavazat, őt ajánlotta az erdélyi katolikus klérus is), Csató Elek, a ferencesek erdélyi provinciális custosa (27 szavazat) és Léthay István erdélyi generális, püspöki vikárius (20 szavazat). Három, az erdélyi egyházmegyén kívüli személy is kapott szavazatot (18-at vagy kevesebbet): a már ismerős Spáczai Pál (esztergomi vikáriussága mellett most arbei püspök és madocsai apát), báró Lusenczki István (címzetes szkopjei püspök, váradi prépost; őt Csáky bíboros ajánlotta) és (utolsó helyen) Sorger Gergely (címzetes tinnini püspök, ildai apát, az egri püspök suffraganeusa). Rajtuk kívül felségfolyamodványt nyújtottak be a tisztségért a már szintén ismerős Kébell Mihály (váradi nagyprépost, generális vicarius, címzetes püspök), akit Eszterházy Imre esztergomi érsek támogatott, br. Anton Hermann Pechmann (címzetes püspök, győri prépost), akinek protektora Philipp Ludwig SinzendorfT bíboros, győri püspök, az osztrák főkancellár fia volt, Máriásy Sándor (címzetes püspök, egri kanonok, a székesegyház plébánosa) — Erdődy egri püspök őt (s nem Sorgert) ajánlotta, Maximilián Horniski apát s végül Johann Sebach, a magyarországi ferences rendtartomány provinciálisa. Ebből a pontosan tucatnyi személyből kellett válogatnia a konferenciának, figyelembe véve az ajánlások bonyolultságát is (mást és mást ajánlott a magyar prímás, Csáky és SinzendorfT bíboros, az egri püspök pedig nem saját suffraganeusa mellett állott ki — ezek egyike sem került be azonban az erdélyi jelölésbe, ott a káptalan újbóli létrehozása óta stabilan emelkedő Demeter Márton állt az első helyen). A konferencia előbb formálisan rangsorolta az erdélyi világi rendek és katolikus papság által javasoltak közül azokat, akiket ő tartott alkalmasaknak, Spáczait tévén az első helyre (mint máramarosi család tagja félig-meddig erdélyinek számított), másodiknak az utolsó helyen jelölt Sorgert, s harmadiknak Csató Eleket (mintegy az erdélyi katolikus rendi közvélemény megnyugtatására); a jelölésben nem szereplők közül Sebachot javasolta. Spáczait azután, arra hivatkozva, hogy az biztos hír szerint nem vállalja a püspökséget, kiiktaták a sorból. Kellő nyomatékkal hangsúlyozva a katolikus püspök szerepét a különböző felekezetekkel és schizmákkal [sic] teli Erdélyben, első tanácsosságát a Guberniumban (amelyet a Konferenz most már örökletessé kívánt tenni) s teendőit az országgyűlésen, és mindebből oda konkludálva, hogy a püspök tevékenységétől nemcsak a katolicizmus erősödése, hanem az uralkodó szolgálata és a bíráskodás menete [!] is nem kevéssé függ, Sorgert javasolta (aki mellett a Konferenz szerint példás élete, felkészültsége, a magyar egyházi és politikai életben való jártassága és képességei is szóltak). III. Károly valóban őt nevezte ki. A katolikus püspöki tiszt kérdése ezzel korszakunk végéig le is kerül a konferencia napirendjéről. Változatlanul kell azonban foglalkoztassa a Szebenbe