F. Kiss Erzsébet: Az 1848–1849-es magyar minisztériumok (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 7. Budapest, 1987)

IV. Kormányzóság és Szemere Bertalan miniszterelnöksége (második minisztérium), 1849. április 19.—augusztus 11.

esi ülés jegyzőkönyvéből is: „a miniszterek ügyköre aképen marad felosztva, mint az első minisztérium alatt osztatott fel". Lényegében egyetért ezzel a kormányzói tájékoztató is.

35 A miniszterek választása tekintetében a kormányzó jogai a francia elnökéihez álltak közel: ő maga választotta, kérte fel és erősítette meg e személyeket a nemzetgyűlés tudomásul vétele mellett. (1848-ban a miniszterelnök előterjesztéséről a király vagy a nádor döntött.) A Jegyzetek szerint minden miniszter joga, hogy véleményeltérés esetén ragaszkodjék a kérdés minisztertanácsi tárgyalásához. Ez azonban szó szerint nem szerepel a minisztertanácshoz tartozó ügyek között, amelyeket a május 2-i ülésen fogalmaztak meg. Eszerint „Ministeri tanács határozand el: a) minden oly tárgy körüli intézkedést, mely által a közigazgatás bármely ágához tartozó új elv megállapítása forog fenn; b) minden megállapítást, mely által az ország általános politikájában változás történik, vagy a követett politikában más irány határoztatik. c) Végre minden oly kérdést, mely lényegénél fogva az összes kormány felelősségét igényli, s békés időben a törvényhozás körébe tartozik."

36 A fenti határozat ellentmondásban áll a kormányzati tájékoztató 3. pontjában foglaltakkal, miszerint a miniszterek az álladalom kormányzati politikájában, az általános szabályozást érintő rendeletekben nem járhatnak el a kormányzó megegyező véleménye nélkül. Ennek az ellentmondásnak az oka a kormányzó és a minisztérium közötti, az elsőbbségért folytatott versengésben keresendő. A Jegyzetek az utolsó (D) fejezetben kitért a minisztertanácsi ügymenetre is, elsősorban a jegyzőkönyvek vezetését értve alatta. Ennek adminisztrációjával a minisztertanács május 2-án két álladalmi tanácsost bízott meg, Fülepp Lipót temesvári és Záborszky Alajos somogyi képviselőt, akik a kormányzói hivatal tisztviselői voltak e minőségben. (Fülepp nem működött e tisztségben.) Az álladalmi tanács nem hagyta nyugodni a magyar politikusokat 1849-ben sem. 1848-ban törvény írta elő (III. tc. 19. §) létrehozását, de csak a 20. §-ban említett államtanácsosok működtek a bécsi magyar miniszter mellett. 1849-ben nem hoztak újabb törvényt, de neveztek ki álladalmi tanácsosokat. A tanács nélküli álladalmi tanácsosok miatt az újságok bírálták a kormányt.

37 Államtanácsosok nemcsak a 35 KLÖM XV. 185. A kormányzó tájékoztatója a külügyi minisztériumról: uo. 183. 36 Uo. 184—185. A Jegyzetek a C) pontban foglalkozott a miniszterek állásával a kormányelnök irányában. AD) pontban a „ministertanács organismusá"-ról ügykör tekintetében csak ennyi áll: „A ministertanács tárgyalása alá tartoznak mindazon magasabb álladalmi ügyek, melyek a kormányzó elnök által oda utasíttatnak, s minden oly kérdések, melyeknél az illető minisztériumok, vagy a kormányzó elnök s egy miniszter között lényeges véleménykülönbség forog fenn, s melyeknek a ministeri tanács általi tárgyaltatását egyes miniszter kívánja." 37 Lásd Álladalmi tanácsosok — álladalmi tanács. Respublica, 1849. jún. 23. Újabban nem ellenjegyzi miniszter a kormányzó rendeleteit, miért? — ez a cikk kiindulópontja. Vannak azonban — folytatódik az írás — olyan rendeletek, amelyeket álladalmi tanácsosok írnak alá. Idézi az 1848:111. tc. 20. §-át, ír a kormányzó melletti valóságos feladataikról (expediálás, minisztertanácsi jegyzökönyvek vezetése), felemlegeti a francia gyakorlatot, ahol a nagy létszámú — legalább 40 tagú — tanács elsősorban törvényjavaslatokkal, közigazgatási rendszabályokkal, kegyelmezési ügyekkel stb. foglalkozik. (Lásd Mészáros Károly IV. fejezet 69., 73. §.) Az álladalmi tanácsosok intézményét Bécsből