F. Kiss Erzsébet: Az 1848–1849-es magyar minisztériumok (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 7. Budapest, 1987)

I. A felelős kormányról szóló 1848-as törvény

döntő szerepet: az államkancellária, az udvari haditanács, az udvari kamara. Hatáskörükbe a dinasztia és a birodalom kül-, had- és pénzügyei tartoztak. Ezek az ügyek voltak a közös ügyek, amennyiben az egész birodalmat, benne Magyarországot és részeit érintették. Előfordult azonban, főleg az udvari haditanács és a kamara esetében, hogy olyan magyar ügyekkel is foglalkoztak, amelyek nem voltak közösek. A magyar rendek ragaszkodtak ahhoz az állásponthoz, hogy minden magyar ügyet, a közös ügyeket is, a magyar hatóságoknak kell intézniük; az idegen hatóságok ez irányú szerepét nem ismerték el törvényesnek. Felső szintű magyar országos hatóságok voltak a közigazgatás és a pénzügy terén a helytartótanács és a magyar udvari kamara. Ezek és alárendelt szakhivatalaik hajtották végre az uralkodói és udvari hatósági rendelkezéseket. Összekötő kapocsként működtek a törvényhatóságok (megyék, városok, kiváltságos kerületek) és az udvari felső hatóságok között. Magyar külügyi és hadügyi országos hatóság nem volt, de mind a helytartótanács, mind a kamara végrehajtott ilyen tárgyú rendelkezéseket. Nem terjedt ki a magyar országos hatóságok illetékessége Erdélyre, a déli és keleti határőrvidékre, valamint a Részekként (Partium) számon tartott, Erdélyhez tartozó területekre. Utóbbi terület (Kraszna, Közép-Szolnok, Zaránd megyék, Kővár vidéke és Zilah városa) Magyarországhoz való visszacsatolásáról az 1836:XXI. törvény intézkedett, de ennek végrehajtására nem került sor, ezért az 1848:VI. törvény újra foglalkozott ezzel. Az erdélyi gubernium, kincstartóság, főtörvényszék, valamint a határőrvidékek igazgatási és bírói szervei közvetlenül az udvari hatóságokkal voltak érintkezésben. A XVII. századtól „kapcsolt részeknek'''' nevezték a délnyugaton levő horvát-szlavón-dalmát vidéket is. Nevezték még kapcsolt országoknak, illetve háromegy királyságnak. A rendi országgyűlések a dalmát résznek, amely osztrák igazgatás alatt volt, mint a koronához tartozó területnek Magyarországhoz való visszacsatolását követelték. Ezt az uralkodó csak ígérte, korszakunkban legutóbb 1830-ban. Fiume 1799-től „a magyar koronához külön testként csatolt" (separatum regni coronae adnexum corpus) terület volt, amelyet egy kormányzó igazgatott a „fiumei és magyar tengermelléki királyi kormányszék" személyzetével. A horvát-szlavón terület elég kicsinyre szorult össze a töröktől való visszafoglalás és a déli határőrvidék kialakítása után. Horvátországhoz csupán három megye (Várasd, Körös, Zágráb), néhány város és kiváltságos kerület (zágrábi püspöki predialisták, túrmezei nemesek, buccari kerület stb.) tartozott. Mária Terézia három, korábban Magyarországhoz tartozó szlavón megyét (Szerem, Verőce, Pozsega) 1746-ban a horvát bán igazgatása és igazságszolgáltatása alá helyezett. így a szorosan vett szlavón terület egyre inkább Horvátország integráns része lett, és a XIX. században az egész vidéket mindinkább Horvátországnak nevezték. Az 1751:XXIII. törvényben a magyar országgyűlés kimondta, hogy ha a szlavón megyékre a bán hatósága ki is terjesztetett, azok azután is — adózási és hadügyi tekintetből — Magyarország megyéinek tekintessenek, és a magyar országgyűlésre mindig meghívassanak. Ez 1848-ig meg is történt. Horvátország 1848-ig sem igazgatási, sem törvénykezési szinten nem szakadt el Magyarországtól. Az országos törvények illetősége ide is